A BKK korábbi szóvivője kétszer is átélte a járás művészetének újbóli elsajátítását, de sosem vesztette el a bátorságát.

Borsi Dávid élete, ahogy ő maga fogalmazna, igazi mese volt: egy boldog család, dinamikus, sportos mindennapok és egy sikeres karrier, egészen addig, amíg egy autoimmun betegség váratlanul mindent felfordított. A BKK korábbi szóvivője azonban nem adta fel; a padlóról felállva indította el podcastját, amelynek címe stílusosan „Felállok”, ahol hasonló sorsú túlélőkkel osztja meg tapasztalatait. Dávid megrázó története mindenkinek tanulságos, de különösen az erősebb idegzetű olvasóknak ajánljuk ezt az interjút, hogy megismerjék az élet küzdelmeit és a reményt a nehézségek közepette.

Az a szokásos mondás, hogy nem értékeled, amid van, amíg el nem veszíted, már sokszor elhangzott, de igazságtartalmát csak azok tapasztalhatják meg, akik valóban elveszítettek valamit vagy valakit, aki fontos volt számukra. Mi történik azonban, ha ez az elvesztés az életünket érinti? Mennyire erős a hit, ha szembesülsz a halál elkerülhetetlenségével? Valóban annyira lényeges a hála, mint ahogy sokan állítják? És milyen élmény elkezdeni a saját temetésed megtervezését? Ezekről a mély és elgondolkodtató témákról beszélgettünk Borsi Dávid inspirátorral, aki kommunikációs szakemberként segít megérteni az élet nehéz kérdéseit.

Mesélj egy kicsit a betegséged előtti életedről!

A Porsche Hungáriánál kezdtem a pályafutásomat, mint kommunikációs szakember, majd 2014-ben alapítottam egy PR fókuszú ügynökséget, ahol számos különböző szektorból érkező ügyféllel dolgoztunk együtt. Volt köztük festő, teniszező és több milliárd forintos árbevételű gyár is. Aztán eljött az ideje, hogy váltsak, mert szerettem volna egy nagyvállalatnál kamatoztatni a tudásomat.

Így szűkebb ügyfélkörrel, de tovább igazgattam a cégemet, és átmentem a BKK-hoz, ahol kommunikációs vezető és szóvivő lettem. Az első időszak nagyon kemény volt, mert pont a Covid idején jártunk, így az első pár hónapom másból sem állt, mint kríziskommunikációból.

Aztán persze minden megváltozott, és én olyan flow-ba kerültem ott, mint még soha. Gyakran estig az irodában dolgoztam, majd otthon folytattam a BKK-s vagy a saját vállalkozásom ügyeivel. A munka sosem volt teher, mindig örömmel végeztem, amit csináltam. Közben persze igyekeztem időt szakítani a családomra is: gyönyörű feleségem és két csodás gyermekem van. Pont a betegség előtt költöztünk egy kertes házba, így igazán idilli képet festett az életünk, minden a helyén volt.

2022 nyár végén azonban minden megváltozott. Mi történt veled?

A Balaton-felvidék gyönyörű tájain töltöttünk egy felejthetetlen nyarat, ahol mindig is otthonra találtunk. Azóta is visszajárunk erre a varázslatos helyre, és a múlt emlékei ellenére sem hagyjuk, hogy a történések eltántorítsanak minket. Rólam érdemes tudni, hogy nagy figyelmet fordítottam az egészséges táplálkozásra; hosszú éveken át a csirke, a rizs és a saláta hármasát tartottam a menümből, és csak nagyon ritkán engedtem meg magamnak valami „bűnözést”. Persze, a nyaralások alatt mindig különleges alkalom volt, hogy egy kicsit elengedjem magam, és így minden vasárnapra is tartogattam egy kis meglepetést. Most viszont egy igazi nyári vasárnapon találtuk magunkat, a parton napozva, ahol a hekk és a lángos illata keveredett a víz frissességével – ez a pillanat tökéletes összhangban volt a nyaralás szellemével.

Azt hittem, hogy ez a kettő megviselte a gyomrom, azért kezdett fájni a hasam a következő héten, de az néhány nap alatt olyan mértékű lett, hogy vakbélgyulladásra gyanakodtam, ezzel is mentem orvoshoz. Nem ez okozta a problémát, viszont nem mentek utána, hogy akkor mégis micsoda?

Hogyan lehetséges, hogy nem követték őket?

Budapest legnagyobb kórházában jártunk, ahol csak a kötelező ultrahangot és vérvételt végezték el, CT-t és MR-t egyáltalán nem készítettek. Érdemes megjegyezni, hogy ha az orvos tapasztaltabb és idősebb lett volna, valószínűleg a véreredmények alapján már kiszúrta volna, hogy van valami probléma. Az INR értékem például rendkívül alacsony volt, ami arra utal, hogy jelentős a vérrögképződés kockázata.

Ha ez még nem lett volna elég, a fájdalom mellett egy sztrók is lecsapott rám. Ebből aztán hamar rájöttem, hogy elvesztettem a térlátásomat, a szám remegett, és minden olyan tünetet produkáltam, ami ilyenkor szokásos. Volt, aki azt tanácsolta, hogy menjek haza, feküdjek hasra, tegyek alá egy párnát, és majd "kifingom" a fájdalmat. Még akkor sem vettek komolyan, amikor már konkrétan vért kakiltam(!).

Felmerült benned, hogy most, hogy már jól vagy, visszamész, és megmondod nekik a magadét?

Gondolkodom rajta, hogy egyszer ellátogatok hozzájuk, de már nem érzem a haragot, főleg most, hogy az életem újra teljesnek mondható. Viszont szeretném kifejezni nekik, hogy egy fiatalembernek is ugyanannyira figyelmet és törődést kellene kapnia, ha fáj neki valami, mint ahogyan egy 60-70 éves embernek.

Mi történt, amikor a kórházban nem tudták megállapítani, mi a problémád?

Átvittek egy másik kórházba, főként az agyvérzés miatt, ahol már CT-t is végeztek, és kiderült, hogy nagyobb a baj, mint gondolták: elkezdett elhalni a belem. Emlékszem, azt mondtam, hogy nyugodtan vigyenek bárhová, de ott azonnal műtsenek meg, mert olyan fájdalmaim voltak, amin a fájdalomcsillapítók sem enyhítettek. Átvittek egy harmadik kórházba, ez egy érspecialista intézmény volt, közvetlenül a második mellett. Itt már látták, hogy vérrög van a vékonybélben, amit katéterrel próbáltak meg eltávolítani onnan, de nem sikerült.

Visszavittek a kórház csendes falai közé, ahol lassan visszanyertem az eszméletemet. A fájdalom olyan intenzív volt, hogy szinte könyörögtem, hogy tegyenek valamit, hogy enyhítsenek a szenvedésemen. Néhány óra elteltével megnyitották a hasamat, és az orvosok döbbenten tapasztalták, hogy a bél már kezdett feketedni. Azonnali beavatkozásra volt szükség: a bél egy jelentős részét eltávolították, és a helyén sztómazsákot alakítottak ki. Csak két-három nappal később, mélyaltatásból felébredve kezdtem el felfogni, mi történt velem.

Felébredni olyan, mint egy új világ kapujának kinyitása. Az álom fátyla lassan eloszlott, és a valóság fényei besütöttek a szobába. A testem még mindig a pihenés lágy ölelésében ringatózott, ám az elme már ébredezett, tele kérdésekkel és lehetőségekkel. Az első pillanatokban a csendet csak a madarak csicsergése törte meg, mintha ők is ünnepelték volna a nap kezdetét. Az ágy melegsége még vonzott, de az új nap ígérete már hívogatóan integetett. Minden egyes lélegzetvétel egy új kezdet ígéretét hordozta magában, és bár az álommaradékok még ott lebegtek, éreztem, hogy a felfedezésre váró lehetőségek világa már csak egy karnyújtásnyira van.

Borzasztó volt, két kép jelent meg előttem. Azt flesseltem - valószínűleg a gyógyszerek miatt - , hogy a bélfolyadékom lilára festi a kórtermet, és hallottam a fejem fölött egy helikoptert, azt gondoltam, hogy jönnek értem és elvisznek Németországba, ahol majd tudnak segíteni rajtam. Amikor felébredtem, érzékeltem, hogy van egy sztómazsák a hasamon, és kértem a nővéreket, hogy hozzanak egy telefont, szeretném felhívni a feleségemet. Orsi felvette, nagy hangzavar volt körülötte, mert kiderült, hogy kisebb "összejövetel" alakult ki nálunk.

A szüleim, a testvéreim és Orsi apukája mindannyian aggódtak, hogy ne hagyják őt egyedül a gyerekekkel, hiszen mindannyian szerették volna közel érezni magukat a helyzethez. Kérdőn fordultam Orsihoz: tényleg úgy van, hogy hiányzik a bele? Szegény lány nem számított arra, hogy neki kell ezt a nehéz magyarázatot adnia, de végül megerősítette, hogy valóban eltávolították a vékonybélének jelentős részét; a 4-7 méter hosszúságból csupán negyven centiméter maradt meg.

Akkoriban még nem sejtettük, hogy a vastagbelemből mennyi minden úszta meg, azonban később kiderült, hogy meglepően sok minden megmaradt. Ennek köszönhetően a felszívódásom rendben van, így elkerülhetem, hogy egész életemet parenterális táplálékra szorulva éljem, bár a kórházban akkor még azt mondták, hogy ennek épp az ellenkezője valószínű. A feleségemnek és az édesanyámnak is elmondták, hogy a felépülés esélyeim csekélyek, mindössze 0-4 százalékot becsültek.

Ma már számos lehetőség áll rendelkezésre, ami megkönnyíti az életünket, és nem szükséges sztómazsákot viselnünk. Az én történetem egy váratlan felfedezéssel kezdődött: egy barátom ajánlotta, hogy nézzek utána az újabb orvosi megoldásoknak. Kíváncsiságból elkezdtem kutatni, és felfedeztem, hogy léteznek innovatív eljárások, például a minimálisan invazív műtétek és a modern rehabilitációs technikák. Ezek a lehetőségek nemcsak a fizikai állapotomat javították, hanem a lelki terheimet is csökkentették. A szakemberekkel való találkozók során sok hasznos információt kaptam, és egyre inkább úgy éreztem, hogy a jövőm újra a saját kezemben van. Az új megoldásokkal és a fejlődő orvostudománnyal már nem érzem magam korlátozva, hanem lehetőségeket látok a gyógyulásra és a szabadabb életre.

A sors különös fintora, hogy éppen a véletlen hozott el engem ide. A műtétet végző orvos részt vett egy konferencián a kollégájával, ahol, míg sorban álltak, beszélgettek rólam és az egészségi állapotomról. E beszélgetés fültanúja lett egy szakértő, aki a rövidbél szindrómás betegek kezelésére specializálódott, és azonnal közbeszólt: "Hozzátok át hozzánk!" Így lett ő az új kezelőorvosom a negyedik kórházban. Itt alakították ki számomra a parenterális táplálás csatornáját, és egy kávékapszula-szerű implantátumot helyeztek el a mellkasom felett, amelyen keresztül kaptam a szükséges tápanyagokat. Akkor még úgy éreztem, hogy ez a megoldás örökre velem marad.

A sztómazsák gondozását alaposan elsajátítottam, és a feleségem is belevágott egy tanfolyamba, ahol megtanulta, hogyan kezelheti a táplálékot nővér nélkül – ez tényleg különleges tudást igényel. Szegény eddig mindig is tartott a tűktől, de most már hetente többször is szúrnija kell engem. Az életünk így teljesen megváltozott!

Augusztus végén indult el a megpróbáltatásotok, és október közepére már visszatérhettél az otthonodba.

Igen, és hat hónappal később, március 17-én újra be kellett mennem a sebészetre, hogy eltávolítsák a sztómazsákot. Addigra újra megtanultam használni a bal oldalamat, amely a sztrók következtében sérült. Eközben egy másik kórházban kiderült, hogy mi állt a háttérben: egy antifoszfolipid-szindróma nevű autoimmun betegség.

Egy ilyen diagnózis feldolgozása nem könnyű feladat, és mindenki másképp reagál rá. Az első lépés talán az, hogy megpróbáljuk megérteni, mit jelent számunkra ez a hír. Fontos, hogy ne zárkózzunk el az érzéseinktől, legyen szó szomorúságról, félelemről vagy zűrzavarról. Beszéljünk róla valakivel, akiben megbízunk, legyen az barát, családtag vagy szakember. A megosztás segíthet enyhíteni a terheket, és új perspektívákat adhat a helyzethez. Emellett érdemes lehet információkat gyűjteni a diagnózissal kapcsolatban, hogy jobban megérthessük, mire számíthatunk. Ne felejtsük el, hogy a gyógyulás folyamata időbe telik, és meg kell adni magunknak a lehetőséget, hogy feldolgozzuk a helyzetet. Különböző módszerek, mint a naplóírás, meditáció vagy kreatív tevékenységek szintén segíthetnek a stressz kezelésében. Végül, fontos, hogy ne veszítsük el a reményt, és keressük a megoldásokat, amelyek a legjobban passzolnak hozzánk.

Sosem fogom elfelejteni azt a szörnyű élményt, amikor a doktornő lekezelő módon bánt velem. Amikor végre elhagytam a vizsgálat helyszínét, csak ültem, és két órán át zokogtam a csalódottságtól. Egy kedves szót nem mondott, semmi bátorítást nem kaptam tőle. Egyszerűen borzalmas volt. Szerencsére egy kanadai ismerősünk ajánlott egy hatodik helyszínt, egy immunológiai kórházat, ahol már sokkal másabb légkör fogadott. Ott egy rendkívül kulturált és intelligens hölgy foglalkozott velem, aki valóban tudott segíteni.