A halál a végső eltűnés, ami valóban félelmetes gondolat, de vajon érdemes lenne emiatt elszomorodni?

Bak Róbert, a Telex 39 éves könyvkritikusa, 2020-ban tapasztalta meg az ALS első jeleit, ám a végleges diagnózist csak több vizsgálat után kapták meg. Hamarosan megjelenik verseskötete, amely kapcsán a költészethez való viszonyáról, Karsai Dániel hatásáról, Isten és a hit szerepéről, valamint olvasási szokásairól faggattuk kollégánkat.

A verseskönyv elején található tíz tény egy betegségről, mint az ALS, valóban szokatlan megközelítés, amely már önmagában is figyelemfelkeltő. Ez a módszer lehetőséget ad arra, hogy az olvasó mélyebb megértést nyerjen a téma súlyosságáról, mielőtt belemerülne a versek világába. Az ALS diagnózisa sokszor egy hosszú és bonyolult folyamat eredménye, amely általában különféle tünetek, például izomgyengeség, koordinációs problémák és beszédzavarok megjelenésével kezdődik. Melyik tünet volt az, amelynél először felmerült a gyanú, hogy valami nincs rendben?

A legkorábbi figyelmeztető jelek 2020-ban bukkantak fel, apró, szokatlan tünetek formájában. Például előfordult, hogy a mutatóujjam néha hármat klikkelt az egérrel, amikor csak kettőre lett volna szükség, és ha a csuklómat egy bizonyos szögben tartottam, a kisujjam mintha magától "kicsapódott" volna. Ezt követően, nem sokkal később, edzés közben lábgörcsök jelentkeztek, holott fizikailag jól éreztem magam. 2022 májusában észleltem, hogy edzés alatt a teljesítményem kissé visszaesett, de nem tűnt drámainak. A nyár közepén viszont a vállamban elkezdtek ugrálni az izmok, és ez a jelenség gyorsan elterjedt a nyakam alatti területre is. Először vitaminhiányra gyanakodtam, ezért multivitamint, magnéziumot és kalciumot kezdtem szedni, de a helyzet nem változott. Nyár végén végül orvoshoz fordultam, ahol a nagylabor eredményei normálisnak bizonyultak, csupán egy enyhe pajzsmirigy-alulműködésre derült fény, de más rendellenességet nem találtak.

Ősszel már elég furcsán kezdtem járni, mint egy robot, és mivel több hónapos várólista volt a debreceni klinikán, magánorvoshoz fordultam. Ő a tünetek (izomrángás, izomfogyás, hiperreflexia) alapján egyből ALS-re gondolt, de az ENG (elektroneurográfiás vizsgálat a környéki idegek állapotáról, működéséről - a szerk.) ekkor még normális volt, így végül azt mondta, hogy más lesz a baj oka. Majd február körül a jobb kezem kezdett el sorvadni. Ezzel eddig nem volt baj. Ekkor megnézett egy másik orvos, aki ismét azt mondta, hogy ALS. Az új ENG már nagyon rossz lett, úgyhogy kizárásos alapon azt mondták, hogy akkor ez ALS lesz.

Ma már csak segítséggel tudok menni, a kezem alig mozog, illetve nehezen érthető a beszédem, és vannak nyelési problémák is. De meg kell becsülni ezt a helyzetet, mert ennél csak rosszabb lesz.

Milyen típusú kezeléseket veszel igénybe mostanában?

Ez egy olyan betegség, amivel nem igazán lehet mit kezdeni. Van rá egy nem túl hatékony gyógyszer, illetve kapok egy méregdrága, de a tb által egyéni méltányossági alapon támogatott infúziót, ami elvileg lassítja a romlást. Ezenkívül hetente jár hozzám gyógytornász és masszőr is.

A közelmúltban Karsai Dániel alkotmányjogásznak köszönhetően az ALS betegség mélyebb megértésére nyílt lehetőség, hiszen az ő története sokak számára megrázó és inspiráló tapasztalatot jelentett. Mint valaki, aki magam is érintett ebben a nehéz helyzetben, mély empátiával figyeltem a fejlődő eseményeket. Az állapotának alakulása szívszorító, ugyanakkor bátorító volt, hiszen Dániel kitartásával és eltökéltségével nemcsak a saját küzdelmét, hanem sok más ember harcát is képviselte. A jogi küzdelme, amely során a betegség által támasztott akadályokat próbálta leküzdeni, különösen inspiráló volt számomra. Az a bátorság, amellyel nyíltan beszélt a kihívásokról, nemcsak a saját jogaiért, hanem az ALS-sel élők jogaiért is harcolt, és ezzel hatalmas példát mutatott. Az ő története nemcsak a személyes küzdelemről szól, hanem arról is, hogy az együttérzés és a támogatás mennyire fontos, amikor valaki ilyen nehézségekkel néz szembe. E tapasztalatok fényében úgy érzem, hogy a közösség ereje és a jogi harc fontossága elengedhetetlen ahhoz, hogy változást érjünk el, és felhívjuk a figyelmet ezekre a kihívásokra.

Lehet, hogy meglepő lesz, amit most mondok, de a róla alkotott véleményemet semmiben sem befolyásolta, hogy ugyanabban a betegségben szenvedtünk. Ő egy végtelenül egyenes ember volt egy rendkívül nemes céllal, akit nem tudtam volna nem támogatni a küzdelmében. Ráadásul az eutanázia egy olyan dolog, amit mindig is támogattam. Egyetlen gyógyíthatatlan beteget sem lenne szabad akarata ellenére arra kényszeríteni, hogy értelmetlenül szenvedjen. Ezt a döntéshozóknak is jó lenne megérteni.

Már maga a köteted alcíme (Első és utolsó versek) is felkavaró. Te mivel magyarázod, hogy bármiféle előzmény nélkül egyszer csak elkezdtél verseket írni?

Úgy gondolom, hogy aki annyit merül el az olvasás tengerében, mint én, az előbb-utóbb elgondolkodik rajta, hogy talán egyszer ő is tollat ragad. Én sem voltam kivétel, de a magabiztosság hiánya mindig visszatartott. Valójában inkább prózai léleknek tartottam magam, ám egy idő óta rendszeresen megfogalmazódtak bennem olyan rövid, versszerű gondolatok, amelyek a könyvemben is visszaköszönnek. Sajnos ezeket sokáig nem írtam le, így természetesen elhalványultak az emlékeimben. A betegségem viszont számos felesleges órát adott, és végül arra jutottam, hogy miért ne örökíteném meg azokat az inspiráló ötleteket, amelyek eszembe jutnak. Így születtek meg a verseim, amelyek az elfeledett gondolatok új életre keltését jelentették számomra.

Kinek volt az első, akivel megosztottad őket? Érkeztek esetleg tőlük tanácsok vagy támogatás a pályatársaidtól?

A kritikaírás révén természetesen sok írót, költőt ismerek, közülük háromnak - Hartay Csabának, Szöllősi Mátyásnak és Áfra Jánosnak - is megmutattam az alkotásaimat. Az volt az egészben a legviccesebb, hogy mindhárman bátorítottak, és egymástól teljesen függetlenül ugyanazt mondták: hogy a versek jók.

Az "Ars poetica. Írnak még ilyet?" vers beszélője kifejezi, hogy nem kell szégyenkeznie, ha csak a költészet csúcsának lábát érinti, hiszen a valódi művészi törekvés már önmagában is érték. Ilyen pillanatokban, amikor az ember a költői színre lépés lehetőségét mérlegeli, sokszor felmerülhet a kérdés: vajon elég jó vagyok? Az önbizalom ingadozása természetes, hiszen a művészet intim terület, ahol a sebezhetőség és a bátorság kéz a kézben jár. Talán egy-egy írás során, amikor a szavak nem úgy formálódnak, ahogy elképzeltük, vagy amikor a kritika visszajelzései elbizonytalanítanak, az ember hajlamos lehet megkérdőjelezni a saját értékét. De éppen ezek a kihívások formálják a költőt, és segítenek abban, hogy a Parnasszus lábát kapargatva is gazdagabb élményekkel és mélyebb megértéssel gazdagodjunk. A lényeg, hogy a bátorság megélni a költői utat, és a szavak keresése közben felfedezni önmagunkat.

Bevallom őszintén, nem igazán. Miután elillant az első döbbenet, amikor realizáltam, hogy "jé, tényleg verseket írok most?", akkor már képes voltam megítélni, hogy amit alkotok, abban rejlik valós érték. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ettől függetlenül nem az új József Attila született meg bennem. Aki ír, annak érdemes tudomásul vennie a saját helyét a művészet világában.

Viszont mindig is úgy gondoltam, hogy nem érdemes az asztalfióknak írni, ezért úgy voltam vele, hogy ha összejön egy kötetre való vers, azt megpróbálom valahol kiadatni. Ebben szerencsére egyből segítségemre sietett a Merítés-díj egykori megálmodója, Horváth Balázs és az Ampersand Kiadó, amely egyből fantáziát látott a könyvemben. Köszönet érte.

Természetesen, az alkotás folyamatában párhuzamosan több verset is tanulmányoztam. Ezek az írások inspirációt nyújtottak, és segítettek mélyebben megérteni a költészet különböző formáit és stílusait. Minden egyes vers egy új világot tár fel, amely gazdagítja a saját kreatív kifejezésmódomat.

Az alkotás során ugyanúgy olvastam, mint korábban, így bőven akadtak verseskötetek is közöttük. Ezek azonban engem nem befolyásoltak.

A költészet és a versírás terápiás hatása valóban izgalmas témakör. Az alkotás folyamata lehetőséget ad arra, hogy kifejezzük belső érzéseinket és gondolatainkat, amelyek talán szavakba öntve könnyebben feldolgozhatók. Az írás során sokszor olyan mélységeket fedezhetünk fel önmagunkban, amelyeket korábban nem is sejtettünk. A kézirat lezárása után más szemszögből tekintek erre a jelenségre. Kritikus szemmel nézve sokszor az esztétikai értékek dominálnak, míg most, a személyes tapasztalat alapján, inkább a gyógyító folyamatra helyezném a hangsúlyt. Az írás nem csupán művészi kifejezés, hanem egyfajta önismereti utazás is, amely segít rendezni a bennünket foglalkoztató kérdéseket. Egyre inkább hiszek abban, hogy a szavak ereje nemcsak a művészet szintjén van jelen, hanem az életünket is képes formálni és gazdagítani. A versírás lehet egyfajta mentális terápia, amely során felfedezhetjük a bennünket foglalkoztató dilemmákat, és talán új megvilágításba helyezhetjük azokat. Az írás tehát nem csupán kreatív tevékenység, hanem egy belső utazás, amely segíthet a gyógyulásban és a megértésben is.

Nyilvánvaló, hogy sokan írnak terápiás okokból, legyen szó versekről vagy más műfajokról. Én is átéltem egy traumát, ami elindította bennem az írás vágyát, de nem hiszem, hogy csupán ez lenne az indíték. Ma már úgy tekintek az írásra, mint a költők: belső szükséglet, ami hajt, és egyszerűen muszáj szavakba önteni a gondolataimat.

Igen, nagyon jól érzékeled ezt a kettősséget. Az első ciklus versei, amelyek a halál és az elmúlás köré épülnek, valóban két ellentétes érzelem feszültségét hordozzák. A félelem, mint egy sötét árnyék, folyamatosan ott lebeg, hiszen a halál ismeretlen terület, amely félelemmel tölti el az embert. Ugyanakkor megjelenik a dacolás, az élet iránti vágy, ami arra ösztönöz, hogy a félelem ellenére is teljes életet éljünk, amíg csak lehet. E két érzelem harca adja a versek mélységét, és ezt a belső vívódást nagyon jól kifejezik a sorok.

Az ember az egyetlen lény a Földön, aki tisztában van a saját halandóságával. Néha hajlamosak vagyunk mások halálán merengeni, de a sajátunkra gondolva gyakran megfagy a szavunk. Mintha egy belső gát állna közöttünk és a tudatosság között. Ez a gát néha megreped, különösen, amikor valaki gyógyíthatatlan betegségben szenved. Ilyenkor a gondolatok megindulnak, és az ember kénytelen szembenézni a végső kérdéssel. Egy racionális gondolkodóként én is elgondolkodom arról, hogy a halál mit is jelent: a totális megsemmisülést, amely után semmi következik. Ez a felismerés, bár ijesztő, mégis különös módon felszabadító is lehet. Amikor túlléptem ezen a félelmen, úgy éreztem, hogy nem hagyhatom, hogy a halál gondolata elrontsa a pillanataimat. Inkább próbálom a lehető legjobban kihasználni az időmet, és élvezni az élet apró örömeit.

Figyelemre méltó, hogy a második blokk címe a kérdőjellel zárul: "Isten?" Ez arra utal, hogy a hit kérdései sokszor megváltoznak a nehézségek hatására. Vajon a betegséged befolyásolta-e a nézőpontodat Istenről, a hitedről és az egyházról?

Már jó ideje kialakult egy meglehetősen szilárd világképem, amelyet a betegségem nem tudott megingatni. A hit és a vallás mindig is távol álltak tőlem, még úgy is, hogy számomra az egyik legérdekesebb jelenség az, amikor az emberi lélek legmélyebb félelmeiből és kérdéseiből születik meg a mindenható Isten képe. Emlékszem arra a pillanatra, amikor a régi ősünk, aki még nem tudta, mit kezdjen a körülötte zajló világgal, megalkotta ezt a hatalmas, mindentudó lényt, aki válaszokat adhat a megmagyarázhatatlanra és vigaszt nyújt a rettegésre. Mindez számomra emberi és érzelmileg gazdag, még ha a személyes hit kérdése távol is áll tőlem.

Úgy vélem, hogy az emberi történelem évezredei és az általunk felhalmozott hatalmas tudáskincs elegendő alapot adnak arra, hogy belássuk: nem minden jelenségnek van megmagyarázható oka. Gondoljunk csak arra, hogy miért fordulhat elő, hogy valaki harmincas éveiben gyógyíthatatlan betegséggel küzd.

A Tarkólövés ciklus címével már önmagában is Radnóti Miklós életművének mélyrétegeit idézi meg, hiszen a költő nem csupán a magyar líra klasszikus alakja, hanem a tragikus sorsú, háború által megcsonkított élet és művészet megtestesítője is. Az Abda című vers megjelenése a ciklusban nem véletlen, hiszen Radnóti munkássága során a helyszínek és a személyes élmények összefonódása különösen hangsúlyos. Ezek a szövegek, amelyek a kelet-közép-európai történelmi tapasztalatokra reflektálnak, nem csupán a múlt árnyait idézik meg, hanem a jelen kihívásaira is választ keresnek. Radnóti felé való közelítés számomra azért volt fontos, mert az ő lírája a fájdalom, a szenvedés és a remény bonyolult szövevénye, amely máig rezonál a korabeli és mai olvasókban. Az ő művészetében fellelhető emberi sorsok, identitáskeresések és a történelem súlya mind olyan elemek, amelyek a Tarkólövés ciklus mondanivalóját gazdagítják. Ez a párhuzam nemcsak a költészet dimenzióit tágítja, hanem a közép-európai lét komplexitását is jobban megérthetővé teszi. Radnóti öröksége így nem csupán emlék, hanem inspiráció is, amely segít a múlt és a jelen összefonódásának feltárásában.

Radnóti versei mindig is különleges helyet foglaltak el a szívemben, de nem csupán e költészet miatt, hanem mert ő a múlt század egyik legmegrázóbb történelmi tragédiájának áldozata lett. A második világháború pedig olyan kollektív traumát jelent, amely még mindig velünk él, hiszen sokak nagy- vagy dédszülei maguk is megtapasztalták ezt a borzalmas időszakot. Bár a múlt részletei ködbe vesznek, mégis van némi tudásunk róla – ha nem is mindig pontos. A régebbi időkről viszont szinte alig tudunk valamit, hiszen az emberek hajlamosak elfelejteni. Ennek következményeként a történelem hajlamos ismételni önmagát, ami sokak számára elfogadhatatlan igazság.

A verseid valóban mélyen személyesek, és néha úgy tűnik, mintha közvetlenül a közönséghez is szólnának. A kötet zárásának kérdése ("Mondd, / jobb lett?") arra utal, hogy a gondolatok nem csupán önmagukban léteznek, hanem párbeszédet kezdeményeznek az olvasóval. A címzettek főként olyan emberek lehetnek, akik közel állnak hozzád, vagy akik valamilyen módon hatással voltak az életedre. Ugyanakkor a versek univerzális érzelmeket is közvetítenek, így bárki, aki a hasonló élményekkel találkozik, azonosulhat velük. Érdekes, hogy a személyes élmények mellett a társadalmi kérdéseket is érinted, ami által a versek szélesebb közönséghez is eljutnak.

Minden bizonnyal lesznek olyanok, akik azért olvassák el, mert kedvelnek (legyenek rokonok, barátok vagy ismerősök), lesznek olyanok, akik azért, mert nyomon követnek az irodalmi életben (akár itt a Telexen, az Ekultúrán vagy a Moly.hu-n), meg persze lesznek olyanok is, akik az utóbbi időben előtérbe kerülő ALS miatt fognak érdeklődni. Én azonban nemcsak nekik ajánlanám ezt a művet, hanem mindazoknak, akik a szívüket és az eszüket is szeretik használni olvasás közben.

Tavaly január óta harminc kritikát publikáltál a Telexen, és ahogy említetted, más platformokra is írsz rövidebb ajánlókat. Milyen hatással volt a betegséged az olvasási szokásaidra?

Ha visszatekintek az elmúlt időszakra, azt kell mondanom, hogy olvasási szokásaim lényegében megmaradtak ugyanolyannak, mint régen. Továbbra is azokat a könyveket választom, amelyek igazán felkeltik az érdeklődésemet. Az egyetlen jelentős változás az volt, hogy mivel tavaly az egész évet táppénzen töltöttem, a fizikai állapotom romlása miatt sok mindent nem tudtam csinálni, így az olvasásra egyre több időt tudtam szánni. Ennek eredményeként végül 252 könyvet sikerült elolvasnom, melyek közül sok igazán kiváló műnek bizonyult. Az olvasás öröme felbecsülhetetlen, ezért bátorítok mindenkit, hogy merüljön el a könyvek világában!