A titkos ügynökök a női mosdóban várakoztak, míg az iskolateremtő pszichiáter a tanítványai sorsáról számolt be.

"Hányingerem támadt, ahányszor a legártatlanabb nevet is be kellett mondani. Védtelen embereket hátuk mögött megnevezni zsaruknak. Azt mérlegelhettem, hogy nyakon nem csíphetőt nevezzek meg. Persze, nem tudhattam, hogy mire használják a fölcsípett információt."

A fenti idézet Gervai András legújabb művében, az Átvilágítás című könyvben olvasható. A szerző Molnár Gál Pétert, a Népszabadság egykori befolyásos színikritikusát idézi, aki miután lelepleződött, megpróbálta - bár nem teljesen következetesen - szembenézni a saját ügynökmúltjával.

Az idézet, akárcsak egy csepp a tengerben, világosan tükrözi azokat az ellentmondásokat, amelyek a titkosszolgálatok és a besúgók félig titkos, félig titokzatos univerzuma körül forognak. A könyv ezen aspektusai mélyebb betekintést nyújtanak e rejtélyes világ összetettségébe.

A körülmények mélyreható ismerete nélkül a rejtett világ valódi jelentése szinte érthetetlen marad. Az ügynökök sorsa rendkívül összetett lehet: egyesek bűnösek voltak, míg mások csupán áldozatul estek a körülményeknek. Akadtak, akik épen megúszták a beszervezést, míg másoknak ez az élmény örökre megpecsételte az életüket. Az ügynökök gyakran abban a hitben éltek, hogy jelentéseik nem okoznak kárt senkinek, de valójában ez nem más, mint egy kényelmes önigazolás.

A könyvben bemutatott minden egyes történet egy-egy izgalmas esettanulmányként funkcionál, ahol a szerző ügyesen váltogatja a nézőpontokat, és minden állításra talál példát, még az ellentétes véleményekre is.

A komoly, nagyszabású ügyek és titkosszolgálati akciók mellett nem volt ritka, hogy a hatóságok egészen jelentéktelen, aprócska ügyek felderítésére is hosszú hónapokat, sőt éveket áldoztak. Ilyen esetekben hatalmas apparátust mozgattak meg, hogy végül a várakozásokkal ellentétben csupán egy jelentéktelen eredményt érjenek el – mintha a hegyek végül csak egy kicsi egér születését hozták volna magukkal.

Gervai András a könyv bemutatóján kifejtette, hogy a dilettantizmus és a pazarlás, amelyek a szolgáltatások egészének jellemzői, ezekben az esetekben még szembetűnőbbé váltak. Az apparátus szakmai színvonala rendkívül alacsony volt, mivel a politikai megbízhatóság és a munkásmozgalmi háttér sokkal fontosabbnak számított.

A diktatúra nem csupán a szabadon gondolkodókat tekintette veszélyesnek, hanem még a falfirkálókat és a kocsmai provokátorokat is gyanús elemeknek könyvelte el. Minden tőle telhetőt megtett, hogy azonosítsa, majd valamilyen büntetéssel sújtsa őket. Különösen a hatvanas években volt ez így, amikor évente 500-1000 olyan honfitársunkat idéztek be a hatóságok, akik politikailag "eltévedtek". A hatalom valójában félt tőlük, hiszen a szavaknak és az önkifejezésnek óriási ereje volt.

A fenti megállapításot remekül illusztrálja egy olyan történet, amelyből akár egy szórakoztató, burleszk elemekkel átszőtt cseh újhullámos film is születhetett volna, ha Jiří Menzel rendezői tehetsége irányítja. Képzeljünk el egy vidéki kisvárost, ahol a mindennapi élet furcsa és mulatságos fordulatokat vesz. A főszereplő, egy ügyefogyott, de jó szívű tanár, aki megpróbálja megmenteni az iskoláját egy váratlan pénzügyi válságtól, miközben a helyi lakosok különféle abszurd ötleteikkel próbálnak segíteni. A film tele lenne színes karakterekkel, akik a legnagyobb problémák közepette is megtalálják a humort és az örömöt, így a nézők számára egy felejthetetlen, szórakoztató élmény valósulna meg.

1960. augusztus 27-én egy különös esemény zajlott le Orosházán, amikor a helyi vasútállomás férfivécéjének falán megjelent egy figyelemfelkeltő felirat. Az öles betűkkel írt szöveg így hangzott: "Sül a hurka, sül a lángos, Le van szarva Kádár János!" A falfirka azonnal feltűnt a járókelőknek, és komoly visszhangot váltott ki a városban.

Az operatív munka azonnal beindult, a felderítést pedig, hogy a szakmaiság semmiképpen se szenvedjen csorbát, egy hét elemit végzett, szakmáját tekintve kubikus mesterember, Kocsis Lőrinc főhadnagy vezette. Az ügyet azonnal politikaiként kezelték, a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Osztálya vizsgálódott az ügyben.

Rögzítették a nyomokat, környezettanulmányt állítottak össze, és a Nagyszénásról érkező diákok írásmintáit gyűjtötték be. A begyűjtött anyagot alaposan szelektálták, kategóriákba sorolták, majd rangsorolták a fontosságuk szerint. Ezt követően egy különös csapdát állítottak fel: lezárták a vasútállomás női WC-jét, és egy apró lyukat fúrtak a falba, hogy onnan figyeljék, mi zajlik a másik oldalon.

A hét éven keresztül tartó felderítés során hol lezárták az aktákat, hol újranyitották, de a próbálkozások nem hoztak eredményt. Pedig Kocsis Lőrinc főhadnagy még fel is emelte az ügyet: "rendkívüli esettel állunk szemben, a tettes, vagy tettesek felkutatása hosszabb operatív feldolgozást kíván" - érvelt, ám főnökei végül megelégelték ügybuzgalmát és a "Festőművész" fedőnevű ügy dossziéját 1967 decemberében mindenfajta eredmény nélkül úgy zárták le, hogy 165 oldalnyi dokumentum készült gyakorlatilag a semmiről.

Nem minden eset zárult ilyen derűs módon; sőt, valójában számos emberi tragédia árnyékolta be ezeket a történeteket.

Különösen emblematikus eset Böszörményi Géza filmrendezőé, aki többek között a szintén filmrendező feleségével, Gyarmathy Líviával együtt készített Recsk 1950-1953 - Egy titkos munkatábor története című filmről ismert. A könyv szerzője a róla szóló fejezetnek az Áldozat címet adta.

Böszörményi Géza, bár más tervekkel érkezett a világra, édesapja kívánságának engedelmeskedve a háború előtt a soproni katonai reáliskola hallgatója lett. Ez a választás azonban nem csupán egy új kezdetet hozott magával, hanem egy sor tragikus eseményt is elindított az életében.

1944-ben jelentkezett a Hunyadi páncélgránátos hadosztályba, egy olyan egységbe, amely a német Waffen-SS kötelékébe tartozott. Erről azonban sem ő, sem a többi berukkoló katona nem tudott. A hadosztályt Magyarországon akarták bevetni, ám erre a megfelelő felszereltség hiánya és a gyors szovjet előrenyomulás miatt már nem került sor. A front nyugatra húzódásával Böszörményi és csapata Sziléziába vonult kiképzésre, ám ő tüdőgyulladással és sárgasággal nemsokára egy ausztriai kórházba került. Miután felgyógyult, hamarosan amerikai hadifogságba esett, vagyis ténylegesen semmiféle harcban nem vett részt. Azonban az, hogy az SS tagja volt, elég volt ahhoz, hogy a későbbiekben folyamatosan ezzel zsarolják.

1947-ben letartóztatták, először a kistarcsai internálótáborba került, majd 1950-től a recski kényszermunkatáborban sínylődött, ahonnan csupán 1953-ban szabadulhatott, miután aláírta a beszervezéséről szóló dokumentumokat. Tartótisztje 1956 után így nyilatkozott róla: "Olyan kategóriában dolgozott, mint a Hunyadi SS, és ezen a vonalon eredményesen tevékenykedett."

A szöveg jelentései és következményei nem teljesen tisztázottak, de egy dolog biztos: az együttműködés során folyamatosan súlyos lelkiismereti dilemmákkal kellett megküzdenie. Szinte könyörgött, hogy szabaduljon meg a szolgálat kötelékeitől.

"A továbbiakban kérem a hatóságot, ne kérjen tőlem olyan szolgálatokat, amelyet a mostani társadalmi felfogás mint besúgást elítél. Ez az ellentét minden nap jelentkezett. [...] Ezt az ellentétet azonban én nem tudom leküzdeni, nem is akarom, mert most már a gondolatára is irtózat fog el. Ha újra kezdeném, néhány hónap múlva idegbeteg lennék."

Az állambiztonság vezetői végül kénytelenek voltak elfogadni, hogy a kényszer és a megfélemlítés már nem működik, így 1959-ben lezárták Böszörményi dossziéját. 40 éves korában Böszörményi filmrendezői diplomát szerzett, majd 1988-ban feleségével közösen megalkotta a lenyűgöző és megrendítő hatású Recsk című dokumentumfilmet.

Azok, akik kevésbé hajlottak a zsarolásra, gyakran igyekeztek minél előbb kiszabadulni a szolgálat rabságából, és néha sikerült is nekik. A munkavégzés elutasítása, passzív ellenállás, vagy akár a szándékos lebukás következtében a hatvanas évektől kezdve évről évre a teljes ügynöki állomány körülbelül 20 százalékát eltávolították. Ezen kívül az újonnan beszervezett ügynökök közel fele már a második találkozóra sem jelent meg.

Akadtak, akik az együttműködés elutasítását egyfajta švejki stílusban valósították meg, ezzel bolondot csinálva a hatóságokból is. Jó példa erre egy vidéki nehézipari gyárban dolgozó mérnök esete, aki mindent papírra vetett, ami körülötte zajlott. Történeteiben rendre megjelentek a lopások, a normák manipulálása és a gépek rongálása, ám a mesék hősei kivétel nélkül pártbizalmiak, párttitkárok és pártaktivisták voltak. Végül a Cég gyorsan megszabadult tőle, mintha csak egy zavaró tényezőt akartak volna eltüntetni.

Akadtak közöttük az igazán elkötelezett és lelkes kollégák, a túlteljesítők és önkéntesek, akik vagy valamilyen ellenszolgáltatásért, vagy pusztán hazafias érzéseik vezérelte örömmel vállalták a feladatokat. A jelentéseik, amelyek a legtöbb esetben kézzelfogható bizonyítékot szolgáltattak, gyakran súlyosan ártottak azoknak, akikről készültek. E karrierek, sőt, néhány esetben életek is a vesztükbe torkolltak miattuk.

Gervai egy olyan pszichiátert emel ki, aki szakmájában kiemelkedő hírnevet szerzett, és akit számos rangos hazai és nemzetközi díj is elismert. Érdekes ellentmondás, hogy miközben ő a legérzékenyebb pszichológiai területeken dolgozott, gyógyítva és segítve másokat, besúgóként mégis hozzájárult a társadalom pszichés egészségének romlásához.

Goldschmidt Dénes az intaházai terápiás intézet munkatársaként tevékenykedett, ahol a hatvanas években került beszervezésre. A pontos okok, amelyek ezt a lépést indokolták, máig homályosak, de az első jelentése alapján már akkor is kiemelkedő együttműködési hajlandóságot tanúsított: egy 25 oldal terjedelmű dokumentumban összesen 133 személyről szolgáltatott információt a hatóságok számára. Az általa megemlített személyek között mindenféle rangú és státuszú egyének szerepeltek: ismerősök, barátok, barátnők, szülőföldjének emberei, a kommunista ifjúsági mozgalomban harcoló társai, egyetemi évfolyamtársak, korábbi kollégák, főnökök, valamint rokonok és közeli ismerősök, nem is beszélve a széleskörű és rendkívül elkötelezett tanítványi közösségéről.

Az egyik leglényegesebb feladata talán az volt, hogy beszámoljon Mérei Ferencről, a modern magyar pszichológia kiemelkedő személyiségéről. Mérei, akit 1958-ban tíz év börtönbüntetésre ítéltek, az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával, életével és munkásságával mély hatást gyakorolt a pszichológia tudományára Magyarországon.

Goldschmidt, más néven "Hegyi", folyamatosan ügynököket keresett, mintha csak vérszomjas vadászként kémkedett volna. Autonóm módon jelentett, és nem kért engedélyt ahhoz, hogy információkkal lássa el a hatóságokat: néha külföldi utazásai során szúrt ki valami gyanúsat, máskor pedig a betegeiről, illetve azok hozzátartozóiról szivárogtatott ki érzékeny és rendkívül káros adatokat. Ezek az értesülések gyakran képezték a belügy alapját, amelynek révén a hatóságok képesek voltak lépéseket tenni az érintettek ellen.

A szöveg jelentéseit tanulmányozva egyértelmű, hogy élvezte a kettős szerepvállalását. Ő egy nagyhírű professzor volt, akit a tanítványai szinte istenként tiszteltek, ugyanakkor a besúgó szerepét sem vetette meg, folyamatosan manipulált a környezetében. Olyan ügyesen játszotta ezt a kettős játékot, hogy Konrád György 1974-ben az intézmény gyógyító tevékenységéről azt nyilatkozta, hogy "abban az időben a legmegértőbb és legemberbarátibb intézmény hírében állt". Solt Ottilia pedig kiemelte, hogy Goldschmidt személyisége és kapcsolatai révén képes volt védőernyőt biztosítani az általa vezetett intézmény számára.

Az 1988-ban elhunyt Goldschmidt emlékére tudományos teljesítményei elismeréseként díjat alapítottak. Azonban 1992-ben, amikor nyilvánosságra került, hogy "Hegyi" néven besúgóként tevékenykedett, a díjat végül nem ítélték oda senkinek.

A könyv legmegdöbbentőbb fejezete a svájci államvédelmi szervek tevékenységével foglalkozik. Az ötvenes években nem csupán a keleti, hanem a nyugati országokban is eluralkodott a titkosszolgálatokon a félelem és a gyanakvás, ami mélyen áthatotta működésüket és döntéshozatalukat. Ez a paranoia nemcsak a politikai klímát formálta, hanem a titkos ügynökségek mindennapi gyakorlatát is alapjaiban befolyásolta.

Talán a semleges Svájc képét a legkevésbé sejtettük volna, de egy 1989-es igazságügyi miniszteri jelentés leleplezte, hogy a svájci szövetségi rendőrség, amely a titkosszolgálatok működéséért is felelt, több évtizedes működése alatt összesen 900 ezer adatlapot és kartont állított ki olyan magánszemélyekről, akiket figyeltek, mindezt pedig demokratikus felhatalmazás nélkül. Ez azt jelenti, hogy a svájci lakosság minden huszadik tagjáról, valamint a Svájcban élő külföldiek minden harmadik személyéről nyilvántartást vezettek.

Köztük található Friedrich Dürrenmatt drámaíró is, aki 1966-ban a Tages Anzeigernek adott interjújában így fogalmazott: "Bármely hatalommal bíró, aki úgy véli, hogy a hatóság megtestesítője, nyugodtan lehallgathat engem."