Acsai Roland: Egy kempingnek vélt temetőről és egy gekkónak képzelt gyíkról | Litera - az irodalmi portál Acsai Roland írása egy olyan helyszínre kalauzol el minket, ahol a valóság és a képzelet határai elmosódnak. A történet középpontjában egy temető ál
Élesen élnek bennem a veszélyesen kanyargó, keskeny szerpentinek képei, ahogy a meredek hegyoldalakon haladtunk. Minden egyes kanyarban ott motoszkált a félelem, hogy a lakókocsi bármelyik pillanatban kicsapódhat, akár egy elfelejtett ruhadarab a centrifugában, és magával húzhat minket a mélybe. Az egész út során feszülten figyeltem, hiába tudtam, hogy apunak van némi tapasztalata az utánfutóval való malacszállítások terén. - Acsai Roland írása Kemping-történetek című nyári sorozatunkban.
Előveszek egy régi fotót, és az íróasztalomra helyezem, majd gondosan megfordítom. A hátoldalán anyám gyönyörű írásával ez áll: "Selce 1985". Ez a felvétel nem akármilyen, hiszen életem egyetlen kempingezése során készült. Azóta eltelt negyven év, és soha többé nem tapasztaltam meg a kempingezés örömét, így bátran mondhatom, hogy nem éppen a kempingezés híve vagyok.
Gyermekkoromban a barátaimmal gyakran döntöttünk úgy, hogy felverjük a családi sátrat az udvaron. Ez a tevékenység, amelyet talán a "szelídkempingezés" kifejezéssel illetnék, messze állt a vadkempingezés izgalmától. Ezen a módon élvezhettük a szabadban töltött időt, legyen szó a saját kertünkről, a szomszédunk zöld területéről, vagy akár egy kicsit távolabb, egy rokon udvaráról is. Bár ezek az élmények felejthetetlenek voltak, mégsem merem őket valódi kempingezésnek nevezni.
Selcében valóban kempingeztünk, és ez az élmény örökre bevésődött az emlékeimbe. 1985 nyarán, tízéves kisfiúként a családommal elindultunk felfedezni Jugoszláviát ‒ akkor még így nevezték ezt a gyönyörű országot ‒, és az Adria partján fekvő városokat, egészen Mostarig. Bár a kaland ígérete vonzó volt, a kényelmet választottuk: sátor helyett egy bérelt lakókocsival indultunk útnak. Egy nyári hajnalon apu a Lada után kötötte a lakókocsit, miközben a malacokat, kutyákat és csirkéket a bátyámra, Sanyira bízta. Így aztán nekivágtunk az útnak, élveztük a szabadságot és a felfedezés izgalmát, míg Sanyi otthon maradt, hogy gondoskodjon az állatokról. Ez a nyár örökké emlékezetes marad számomra, tele élményekkel és kalandokkal.
Élesen él bennem a veszélyes kanyarokkal teli, szűk szerpentinek emléke, amelyek meredeken kapaszkodtak fel a hegyoldalakon. (Persze, a Tito-feliratok is megmaradtak az emlékezetemben, de ez egy másik történet.) Kétségek gyötörtek, hogy a lakókocsi egy-egy kanyarban kicsapódik, mint egy elhagyott ruhadarab a centrifugában, és magával sodor bennünket a mélybe. Az egész utazás alatt rettegtem, bármennyire is volt apunak tapasztalata az utánfutóval való malacszállítások terén. Az Alföld közepén viszont valahogy mégiscsak könnyebb elkerülni a szakadékokat.
Akkor láttam meg először életemben a végtelen tengert (képzeljék csak el, ahogy egy szívhez szóló dallam zengi körül a pillanat varázsát), és utána jöhetett a táborhely keresés izgalma. Hosszú időn át nevettünk azon a mulatságos esetünkön, amikor egy kempingnek hitt helyről kiderült, hogy valójában temető. Azóta, ha az út mellett egy sírhelyet pillantottunk meg, anyu fanyar humorával mindig csak annyit mondott: "Kemping..." (Bár egy bizonyos nézőpontból a temető is tekinthető egyfajta kempingnek, nemde?)
Végül azért sikerült egy tengerparti kempinget találnunk. Mivel ekkoriban azt a korszakomat éltem, amikor még otthon is a könyökömmel mertem kinyitni az ajtókat, a kempingezés közös vécéi és mosdói szinte megugorhatatlan akadályt jelentettek számomra és kezdődő hipochondriám számára.
Az, hogy a nyaralás előtti évben anyu beíratott az abonyi strandfürdő kéthetes úszóiskolájába, nem volt elegendő felkészülés a tenger kihívásaira. Különösen, mivel a tanfolyam közepén egy csúnya horzsolás miatt kénytelen voltam távol maradni a víztől. Innentől kezdve csak a parton állva gyakorolhattam a mozdulataimat, és ha valaki távolról nézte volna, azt hihette volna, hogy jógázom – bár akkoriban senki nem tudta a környéken, mi fán terem a jóga. De azt elmondhatom, hogy a siklás mesterségét atombiztosan elsajátítottam. Így telt el a nyaralásom egy szákkal a kezemben, előrehajolva a sekély vízben. Volt mit keresni. Ennek bizonyítékaként ott van ez a fotó is: előrehajolva állok, egyik kezem a szákot fogja, a másik a vízben kutat. De nem csupán ez a fotó tanúskodik erről: még körülbelül tíz másik készült ugyanebben a pozícióban. A családi felvételek is így örökítettek meg: anyu és a nővérem egyenesen állnak, mosolyogva néznek a kamerába, míg én derékszögben, a vízbe meredek. A szákot talán még az álmomban sem tettem le. A tengerparton nem is barnultam meg igazán, csak a hátam; a mellkasom és az arcom fehér maradt.
Az úszás, vagy inkább a víz elkerülése terén nem lógok ki a családi sorból. Anyám víziszonyának köszönhetően csak a bokájáig merészkedett a vízbe, és azt is csupán a legforróbb nyári napokon tette. Apám viszont néhány alkalommal megmutatta alföldi úszástudományát, amelyet a negyvenes évek hajnalán sajátított el a Nagy György-tóban, amely egykor a tehenek itatóhelye volt. Ott a tehenekkel együtt fürdött, és ha a tehénúsztatás után a víz néhány fokkal melegebb és sárgább lett, azt mindenki természetesnek vette.
Nem csupán a víz partján kutattam az állatok nyomai után, hanem a szárazföldön is felfedezőútra indultam. Egy különleges gekkó megfogása volt a célom, ami végül viszonylag gyorsan sikerült. Ettől a pillanattól kezdve a kis hüllőm lett a kempingezés hű társa: gondosan etettem, itattam, és magammal vittem egyik helyről a másikra. A nyaralásunk végén eljutottunk Mostárba, ahol csodálattal néztük meg a híres hidat, valamint a lenyűgözően türkizkék folyót. Érdekes módon azonban a gekkó, akit magammal hoztam, egyáltalán nem osztozott az élményben, hiszen ő türelmesen várt ránk a lakókocsiban. Az út hazafelé már izgalmasabbnak bizonyult, mivel a gekkó egy zacskóban lógott a lakókocsi mennyezetéről, és a szerpentin kanyarok miatt folyamatosan hintázott. Amikor a határhoz értünk, az egyik vámos alaposan átvizsgálta a lakókocsit. Amint belépett, észrevette a gekkót, és nekiütközött. Ez a szituáció jól tükrözte, hogy mi nem akartunk titkolózni, hiszen nyíltan vállaltuk az állatot. A vámos azonban elmondta, hogy állatot nem szabad behozni az országba. Ekkor anyu, udvariasan és kicsit kétségbeesetten, azt válaszolta, hogy a fia az egész utazás során gondoskodott róla, megszerette, és nagyon szomorú lenne, ha ott kellene hagynia. A vámos, aki talán elérzékenyült a történetünk hallatán, végül bólintott, és megengedte, hogy a gekkóval folytathassuk az utunkat.
A gekkó egy ideig békésen éldegélt a terráriumában, de hamarosan kiszabadult a szobámba, és mivel nem akartam megfogni, inkább a sarokban hagytam neki a napi lisztkukac-ellátmányát, amit gond nélkül el is tüntetett. Ha néha elszökött a sarokból, az csak fokozta a vadászélményét. Ez a kis gyerekszobai ökoszisztéma azonban nem tartott sokáig; a nővérem váratlanul belépett, hogy porszívózzon. Mit sem sejtve a gekkó szabad szárnyalásáról, már épp a porszívócsövet készült használni, amikor a kis hüllő hirtelen megjelent a lába előtt. A nővérem ijedtében messzire hajította a porszívót, és hangos sikítással menekült ki a szobából.
Azóta eltelt egy fél élet. Akkoriban anyu körülbelül negyven éves volt, most pedig már a nyolcvan felé közelít. Apám mindjárt a kilencvenet köszöntheti, míg én idén nyáron ünnepeltem az ötvenedik születésnapomat.
Végezetül szeretném megosztani veletek egy titkomat: a gekkó, akit gyermekkori képzeletem hősének hittem, valójában nem volt igazi gekkó. Családom teljesen képzetlen volt ezen a téren, így senki sem tudta megmondani, hogy valójában mire hasonlít egy ilyen hüllő. Az igazság az, hogy egy apró, hétköznapi gyíkocska volt, amilyenből a környékünkön is bőven akad.
De a gekkóval ellentétben ez a kempingezés egy igazi kempingezés volt. Az első és az egyetlen. Onnantól kezdve kempingezés helyett legfeljebb Camping-biciklizem. (Azt is csak akkor, ha anyu odaadta.)
