Aki az éppen hatalmon lévő politikai erő kedvezményeit ügyesebben kihasználta, annak a forintok szaporodása is kedvezőbb irányt vett - beszélgetés Üveges Gáborral.

Tizennyolc évig volt Hernádszentandrás polgármestere, és bár a BioSzentandrás-projekt országosan is ismertté vált, miután kiállt a vidékért és kritizálni merte Magyarország kormányának döntéseit, a község már csak elvétve nyert pályázatokat. Üveges Gáborral beszélgettünk, de az interjút a terjedelme miatt legalább két részletben közöljük. Az első részben pályájának kezdete, Hernádszentandrás, a vidék és a hatalom kicsinyes bosszúi kerültek górcső alá.

Borsod24: Tizennyolc év elteltével, idén október elsején először nem Hernádszentandrás polgármestereként, hanem mint egy hétköznapi állampolgár kezdte a napját.

Üveges Gábor szavai mély betekintést nyújtanak a polgármesteri szerep komplexitásába. Mint egy karmester, aki a zenekar összhangját irányítja, úgy ő is felelősséget vállal a közösségért, miközben egy hatalmas csapat munkáját koordinálja. Ez a feladat nem csupán a vezetésről szól, hanem az együttműködésről, a zenészek és segítők összekapcsolásáról, hogy a közös cél, a harmónia megvalósulhasson. Az utolsó hónapok őrült tempója alatt Gábor folyamatosan azon fáradozott, hogy mindent a legmagasabb színvonalon tudjon átadni, hiszen az elmúlt tizennyolc év tapasztalatait nem akarta elhanyagolni. Az október elsejei ébredés azonban új dimenziót hozott az életébe. Egyfajta megkönnyebbülés érzése kerítette hatalmába, amikor a válláról végre lekerült a teher. Az új kezdet, a "vonalhúzás" érzése egy légüres térbe helyezte őt, ahol a múlt súlya már nem korlátozta, de a felszabadulás öröme is ott volt. A döntés, amelyet meg kellett hozni, nemcsak lezárta a korábbi időszakot, hanem új lehetőségeket is nyitott a jövő felé.

A polgármesterkedés gondolata Hernádszentandráson, ezen a bájos kistelepülésen, valószínűleg a közösségi összefogás és a helyi problémák megoldásának vágyából született. Az emberek a mindennapi élet kihívásaival szembesülve érezték, hogy szükség van egy olyan vezetőre, aki képviseli érdekeiket, és irányítja a település fejlődését. A faluban élők közötti szoros kapcsolatok és a közös célok egy új lehetőséget teremtettek: egy olyan polgármesteri szerep felvállalását, amely nem csupán a hivatalos feladatok ellátásáról szól, hanem a közösség összekovácsolásáról és a vidéki élet megújításáról is. Így a polgármesterkedés gondolata nem csupán egy pozíció, hanem egyfajta küldetés lett, amely a település jövőjének alakítására irányul.

Édesanyám hernádszentandrási gyökerekkel bír, míg én Kazincbarcikán láttam meg a napvilágot. Tízéves koromban a faluba költöztünk vissza, és ott kezdtem el felfedezni a világot. Ez a hely nem csupán otthonom volt, hanem egy olyan életérzést is adott, ami örökre velem maradt. Az egyetemi éveim közepén, amikor a pályaválasztás előtt álltam politológusként, nem egy konkrét pozícióra vágytam, hanem egy kérdést akartam megválaszolni magamnak. Ellentétben azzal, amit sokan sugalltak, miszerint a politológusoknak csupán annyi a dolguk, hogy egy pártnál elhelyezkedjenek, és ott várják, hogy felfedezzék őket, nekem más elképzelésem volt. Én a tudásom és a teljesítményem alapján szerettem volna érvényesülni, és tenni valamit a közösségemért. Amikor láttam, hogy a környezetem hanyatlik, és a közösség, amely nekem többet jelentett, mint egy egyszerű otthon, szenvedett, úgy éreztem, hogy fiatalos lendületemmel talán hozzájárulhatok a helyzet javításához. A térségben tapasztalható elvándorlás miatt különösen fontosnak tartottam, hogy új utakat fektessünk le, amelyek segíthetnek visszavezetni ezt a települést a térképre. Alkotni akartam, és ezt civil akciókkal kezdtem el. Két évekkel ezelőtt, 2002-ben, megpályáztam egy képviselői pozíciót. Sokan próbáltak lebeszélni erről, de végül nem adtam fel, és sikeresen bekerültem a testületbe. Később alpolgármester lettem, és hat éven keresztül számos civil kezdeményezést irányítottam. A belterjességet új szellemben kívántuk megváltoztatni, és ez a kihívás magával ragadott. Ahogy teltek az évek és befejeztem az egyetemet, egyre inkább az a vágy élt bennem, hogy teljes szívvel elköteleződjem a közösségem iránt. 2006-tól kezdve ez lett az életem fő célja.

Tehát egyáltalán nem éreztem késztetést arra, hogy csatlakozzak valamilyen fiatal politikai csoporthoz?

Teljes mértékben elutasítom, sőt, inkább elriaszt a politikai palettán zajló cicaharcok világa. Politológusként persze érdekel a politikai aréna dinamikája, de számomra éles határvonalat képezett, hogy az önkormányzatiságot ’90 után úgy alakították, hogy a pártpolitika erőteljesen befolyásolja a helyi szférát. Minél nagyobb egy település, annál inkább meghatározza a mindennapi életet. A mai napig úgy vélem, hogy ez talán az egyik legkárosabb konstrukció. A politikamentes önkormányzatiság talán sohasem létezett, de lényeges különbségek vannak abban, hogy a pártpolitika mennyire hatol be egy település mindennapjaiba. Engem egyáltalán nem vonzott ez a világ. Én egy települési feladatra, egy közösségi célra, ha úgy tetszik, egy települési politikai szerepre vágytam. A mai napig azt tartom, hogy az országos politika és a helyi hatóságok között nem lehet alá-fölérendeltségi viszony. Ennek inkább egy szoros együttműködésnek kellene lennie, egy mellérendeltségen alapuló rendszernek. A legjobb szándék mellett sem tudná egy kormányzati akarat helyettesíteni a helyi terepi munkát, és ez a megfordított helyzetre is igaz. Ezen fogaskerekeknek össze kellene simulniuk. Nem hiszem, hogy a települési vezetők feladata saját maguk számára pártpolitikai lépcsőfokokat kialakítani. Sokszor megkérdezték tőlem, miért nem lépek tovább vagy feljebb, miért ragaszkodom ehhez a helyhez. Itt vannak céljaim, és ez nem ugródeszka számomra, hanem egy rendkívül összetett, sok szakterületet felölelő munka. A polgármesterséget hivatásnak tekintem. Bármely településvezető eladhatja magát az aktuális hatalomnak, de ez inkább az emberi minőséget tükrözi. Az én szememben a magyar önkormányzatiság fejlődésének követendő útja az lett volna, hogy ezt egyre inkább hivatássá tegyük. De nem így alakult... Ha valóban ez lett volna a cél, akkor ennek megfelelő irányba kellett volna terelni a dolgokat. A rendszernek lojalitásra volt szüksége; aki jobban megtalálta az aktuális hatalom kegyeit, odacsábította a forintokat. Engem a teljesítményalapú önkormányzatiság vonzott, és az elmúlt tizennyolc év alatt nem voltam éppen a rendszer kedvelt eleme. A vidéket nem lehet varázslattal fejleszteni, nem csupán egy hímes tojásként kell rá tekinteni. A vidéket megérteni kell, nem tankönyvből merített receptekkel és stratégiákkal lehet előrehaladni. Nincs általánosan működő sablon. Ha nem vonjuk be a helyi közösségeket, és nem működünk egységként, nem lehet eredményes vidékpolitikát folytatni. Ez a negatív spirál sodort be abba a helyzetbe, ahol az országos politikában is megfordultam, hogy a gyakorlati tapasztalatokat a döntéshozatalba vigyük, ahonnan ezek hiányoznak. Az egész vidék évtizedek óta azért szenved, mert dilettáns döntések születnek, gyakran politikai befolyás alatt, és sok esetben más szempontok fontosabbak, mint a helyiek érdekei.

Kétségtelen, hogy nem volt könnyű feladat egy elhagyatott vidéken megteremteni a BioSzentandrás nevű márkát, amely végül országos elismertséget hozott a település számára.

A látható eredmények eléréséhez elengedhetetlen egy alapos és komoly előkészítő munka, amit sokan hajlamosak elkerülni. A BioSzentandrás sikerének kezdetei szinte észrevétlenek voltak a külső szemlélők számára, hiszen évekig tartó, láthatatlan erőfeszítések álltak a projekt mögött. Ez a kezdeményezés nemcsak a települést emelte a térképre, hanem hatalmas előkészületeket is megkívánt. Az első évek valóban rendkívüli energiát követeltek, és a kezdeti időszakban alig látható eredmények születtek. A kitartás volt az, ami lehetővé tette, hogy megalapozzuk a jövőt, szükség volt egy világos vízióra, egy elkötelezett csapatra, anyagi forrásokra, és persze a kitartásra, hiszen semmi nem történik magától. A későbbiekben pedig a feladat már az volt, hogy a különböző irányú folyamatokat egyesítsük, és szinergikus együttműködéseket alakítsunk ki.

Ekkoriban, mint független polgármester, valószínűleg még nem érezte a megbélyegzés terhét, és a település is mentes volt a negatív megítélésektől.

Akkortájt még nem. Ez pont az az időszak volt, amikor még a pályázás nagyon a gyerekcipőben járt, akkor kezdtek kinyílni a nagyobb fejlesztési forrásoknak a lehetőségei. Ez nagyjából egybeesett az én szerepvállalásommal, hiszen meg kellet tanulni, hogy a semmiből hogyan fogunk forrásokhoz jutni a víziónk érdekében, hogyan integráljuk be a szervezeteket. BioSzentandrással kapcsolatban nagyon sokan a hírről, az eredményekről, a sajtónak a figyelméről beszélnek, de alapvetően ezek mind eszközök voltak abban, hogy egy brand, egy ilyen történet létrejöjjön, és ez nem volt egy fáklyás menet. Olyan szempontból is, hogy a mi megítélésünk országosan jó volt, de minél közelebb voltunk a településünkhöz, annál kevésbé lelkesedtek értünk. Az a jó kis magyaros hozzáállás volt a jellemző a szomszédos önkormányzatok részéről, mert BioSzentandrás sikere az ő szürkeségükre mutatott rá. Emlékszem, amikor szinte sportot űztek abból, hogy próbálták meggyőzni akár a sajtó munkatársait, hogy "ez nem is az, aminek látszik, úgyse lesz ebből semmi". Ez az elképesztő negatív erőtér tipikus magyaros betegség, és még a dolgozóinknak is azt mondták többen, hogy csak kihasználjuk őket. Az első év után azonban jöttek az eredmények, és a helybeliek egyre jobban bíztak benne. Mindig elmondtuk, hogy az első néhány év a legsérülékenyebb a szociális gazdaságok terepén. Ilyenkor kell egy fanatikus vezető és csapat, mert ha nincs, aki vezessen és higgyen benne, néhány éven belül bedőlhet az egész, mert az úton számtalan buktató van. Én mindig is azt gondoltam, hogy ahol még vannak innovatív figurák, kezdeményezések, a vidékpolitikának a nyolcvan százalékának arra kellene épülni, hogy ezeket, amennyire lehet, ott tartsa, megerősítse. Katalizátor nélkül, ráolvasással nem lehet vidéket fejleszteni. Hernádszentandráson alapvetően ebből lett már utána egy viszonylag öngerjesztő és egy normálisan lüktető történet, de ebben nagyon sok olyan év volt, ahol szinte napi szinten én a munkám nyolcvan százalékát ennek a kinevelésére és a közösségi munkára fordítottam, szemben a klasszikus polgármesteri teendőkkel.

Hernádszentandrás szomszédos települései sem dúskáltak a munkalehetőségekben, a forrásokban. Nem volt a szomszédos települések között olyan, amely esetleg megkérdezte volna azt, hogy "ti mégis, ezt hogyan értétek el"?

Ha egy közeli település semleges véleménnyel viseltetik irántunk, az már önmagában is sikernek számít. A környező közösségekkel sok pozitív kapcsolat alakult ki, ők is érdeklődtek, hogyan lehetne hasonló elvek mentén valami új és értékes dolgot létrehozni. Megdöbbentő volt látni, hogy azok, akik egymásra utaltak, sokszor inkább a külső körülményekre mutogattak a saját helyzetük miatt. Nyugaton talán azért haladnak előrébb nálunk, mert mentálisan fejlettebbek, és nem zárkóznak el egymás elől. Szomorú, hogy még mindig tapasztalom, hogy sok helyi önkormányzat gondolkodása a táblák közötti szűk határokra korlátozódik. Csak kényszerből lépnek együttműködésre, legfeljebb intézményi társulásokban találkoznak. Éppen egy hátrányos helyzetű térségben élünk, ahol a mezőgazdasági lehetőségek a legjobbak közé tartoznak az országban. Nincsenek határok, de már van autópályánk, amelyet máris felújítani szükséges. Itt található a Hernád, ahol a víziturizmus egyre népszerűbb, és a gasztroturizmus is újra virágzik a térségben. Mi is részt veszünk egy határon átnyúló projektben, és bízom benne, hogy a jelenlegi vezetés ezt a kezdeményezést továbbviszi. Ezeket a lehetőségeket ki kell használni, mert azt látom, hogy a kisebb települések többsége lecsúszik. Sajnos sok olyan településvezető van, aki a saját kis világában beragadva, céltalanul kapirgál a kicsiny szemétdomb tetején.

Nem mindig volt a kormány kedvence, több alkalommal kritizálta intézkedéseiket, melyeket az önkormányzatokkal és a vidékkel szemben tettek.

Most már mosolyogva tekintek vissza, jelentéktelen figurákkal, mondvacsinált ügyekben kellett kardozni. Cicaharcos időszak volt, nekem azonban mindig a közösség számított, és csak ahhoz voltam lojális. Kettőezer-tízig alapvetően sokkal inkább szimpatizáltam azzal a fajta világszemlélettel, akár vidékhez való hozzáállással, amit a korábbi, magát jobboldalnak tartó, konzervatívabb tömb fogalmazott meg saját magának. Párthoz sosem kötődtem, de a konzervatívabb gondolkodásmódhoz igen, a szó klasszikus értelmében. Aztán a kétharmad után, kettőezer-tizenegyben, Tállai Andrásra, korábbi polgármesterre hárult az a feladat, hogy megnyirbálja az önkormányzatok mozgásterét. Mindez egy évvel azután, hogy én azt gondoltam, végre pozitív nyitás történt a vidék felé. Az önkormányzati törvénynek én voltam az első kritikusa a térségben. Akkor kaptam hideget-meleget, ordítozó telefonokat. Majd kettőezer-tizennégyben az ötszáz fő alatti települések vezetőinek konkrétan megharmadolták a fizetését, illetve további polgármesteri jogköröket, mozgásteret vettek el. Akkor nyílt levelet fogalmaztam meg a miniszterelnök irányába, és talán ez volt az a pont, ami nálam, ahogy szokták mondani, a pöttyöst azt nagyon elgurította, és elkerültem abba a bizonyos dobozba. A rendszer a mai napig így működik: ha a vezér meg van szólítva, meg van sértve, akkor az egy megbocsáthatatlan bűn, és onnantól kezdve nincs visszaút, és örüljön az ember, ha megússza. Ilyen a mi, magyar demokráciánk.

Úgy vélem, hogy ettől a pillanattól kezdve véglegesen elkerülte ön és a település a támogatási lehetőségeket.

Nekem a vidék lebegett mindvégig a szemem előtt, hogyan tudnám azt előre vinni, de annyira nyilvánvaló volt, hogy én már nem tartoztam azok közé, akikkel együtt szeretnének működni. Az addig már valamennyire nyíló pályázati forrásaink elkezdtek apadni. Különböző vizsgálatok szabadultak ránk. Annak ellenére, hogy még kettőezer-tizenháromban a Belügyminisztérium oklevéllel ismerte el a BioSzentandrás-programot, vagy a helyi közösség munkáját, néhány év múlva már egy teljesen lenullázandó projektté vált a nagyjainknak. Pici késsel vagdosták az ember húsát, mert hát azt a látszatot kerülniük kellett, hogy mindez a vezér megsértésével összhangban áll. Majd a Magyar Falu-programba beadott tizenöt pályázatunkból mindössze kettő nyert, miközben a környező települések számtalanszor sikerrel indultak. Senkit nem hatott meg a közösségünk, és mindezt azért, mert én nem voltam a számukra kívánatos. Romlott lelkek romlott rendszert működtetnek. A gyerekek, az ember és különösképp a vidéki ember fontosságáról beszélnek, a kereszténység mázával öntenek le mindent. Mindezen értékeket ugyanakkor orrba gyűrve, működteti a rendszer saját magát, sőt mi több, csúcsra járatja a legrosszabb időket idéző reflexeket. Ezek mind áttoltak engem a másik oldalra. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a hiteltelenné váló Fidesszel szemben egy hiteles tömb alakításában részt vennék.

Interjúnk következő részében szó esik a 2022-es országgyűlési választásokról, amikor Üveges Gábor pártfüggetlen jelöltként Márki-Zay Péter oldalán indult, de mint politológust, kérdeztük az Orbán-kormányról valamint Magyar Péterről is.