Brad Pitt egy különleges kincset hozott magával Magyarországról, amelyet azóta is nagy gonddal őriz.
Van egy különleges kapocs, amely összeköti a színészt és a Nobel-díjas magyar író, Krasznahorkai László világát.
Kovács Gellért Filmszerész régóta ír és beszél filmekről, legutóbb a Facebook-oldalán például a Tarr Béla rendezésében készült, 1994-ben bemutatott Sátántangó című filmről mesélt el egy történetet. Annak apropójából tette ezt, hogy a film alapjául szolgáló, azonos című regény íróját, Krasznahorkai Lászlót irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki a napokban.
Kovács a bejegyzésében Brad Pitt-tet is említi, nem véletlenül. A kétszeres Oscar-díjas amerikai színész ugyanis 2000-ben, amikor Robert Redforddal Budapesten forgatta a Kémjátszma című filmet, maga is látta a Sátántangót a tévében. Pitt lebetegedett a forgatáson: belázasodott, ami miatt a hotelszobájában maradt, hogy pihenjen. Így történt, hogy a tévét kapcsolgatva talált egy fekete-fehér magyar filmet az M1-en, ami annyira elnyerte a tetszését, hogy végig is nézte azt. Tarr Béla 7 és fél órás remekműve aztán örökre megváltoztatta a filmekről alkotott képét: a későbbiekben mindig kellett nála lennie egy Tarr Béla-filmeket tartalmazó VHS-kazetta gyűjteménynek. Vagyis Pitt tehát nem csupán a forgatás emlékeit, hanem a magyar kultúra egy darabját is magával vitte Magyarországról.
Most, hogy Krasznahorkai László végre megkapta a régóta megérdemelt Nobel-díját, szeretném felidézni azt a különleges napot, amikor Brad Pitt a Sátántangót nézte meg. Ez 2000-ben történt, miközben éppen a Kémjátszmát forgatta Robert Redforddal. A forgatás során lebetegedett, és a hotelszobájában tévézett, míg végül az M1-en rátalált a Sátántangóra. (A barátom, aki előkereste ezt az újságrészletet, megjegyezte, hogy valószínűleg a Céline Dion dalai után maradt ott.)
A mű mélyen megérintette, olyannyira, hogy elhatározta: a jövőben mindig tartson magánál egy Tarr Béla VHS-t.
Kovács Gellért írásában említi, hogy egy korabeli újságcikkre támaszkodik. Megjegyzi, hogy az Egyesült Államokban ebben az időszakban bontakozott ki a Sátántangó-kultusz, amelynek hatása Gus Van Sant 2002-es filmjében, a Gerry-ben is megfigyelhető, hiszen a rendező nyíltan Tarr Béla munkássága előtt kívánt tisztelegni. Gellért hangsúlyozza, hogy akkoriban komoly esélyek mutatkoztak Tarr filmjeinek Oscar-díjra történő jelölésére, de végül ezek a várakozások nem valósultak meg. Példaként említi a torinói ló című filmet, amelyet a 2011-es Oscar-gálára jelöltek, ám a jelölés végül elmaradt.
