A Dingidungi visszavág egy különleges kalandot ígér, ahol a barátságok próbára tétetnek, és a váratlan fordulatok révén új erőre kapnak. A történet középpontjában álló karakterek felfedezik a saját határaikat, miközben izgalmas kihívásokkal néznek szembe.

Képzeld el, hogy az illusztrációt Somogyi Péter alkotta meg, ahol egy gyönyörű szarvas tűnik fel, miközben a Telex című platformon található. A fotó hátterében pedig a Getty Images lenyűgöző munkái bújnak meg.

Alice és Dingidungi párbeszéde igazi kihívás, tele abszurd helyzetekkel és váratlan fordulatokkal. Alice próbálja megtalálni a közös nevezőt, miközben Dingidungi folyamatosan újraértelmezi a szavakat, így a beszélgetésük egyre inkább elkalandozik a logika határain túlra. Alice: „Nos, Dingidungi, mit gondolsz a tavaszról? Gyönyörű, amikor a virágok nyílnak, nem igaz?” Dingidungi: „A tavasz? Hát, az attól függ, hogy mit értesz virág alatt! Én például egy kicsit másra gondoltam, amikor azt mondtam, hogy virág.” Alice: „A virágok színesek és illatosak… a természet szépsége!” Dingidungi: „A természet? Az csak egy szó, amit a felnőttek találtak ki, hogy elrejtsék a valóságot! Én inkább a felnőttekre gondoltam, mint virágokra.” Alice: „De ha a felnőttek virágok, akkor mi lesz a gyerekekkel?” Dingidungi: „Gyerekek? Ők már rég nem felnőttek, de azt mondanám, hogy ők a gyökerek! Mert a gyökerek tartják a virágokat a földben, ugye?” Alice: „Tehát azt mondod, hogy a gyerekeknek meg kellene tanulniuk, hogyan tartsák meg a felnőtteket?” Dingidungi: „Éppen ellenkezőleg! A felnőtteknek kéne megtanulniuk, hogyan engedjék el a gyökereiket! De persze, ez csak akkor működik, ha nem gondoljuk túl a dolgot!” Alice: „Jó, de ha nem gondolunk túl semmit, akkor hogyan értelmezzük a világot?” Dingidungi: „Az a legjobb, ha nem értelmezzük! Mert az értelmezés csak elvonja a figyelmet a valódi lényegről… ami éppen most repült el!” Alice: „Repült? De hát a világ nem repülhet el, csak mi! Vagy te? Vagy épp a szavak?” Dingidungi: „Á, de éppen ezt mondom: a szavaknak szárnyaik vannak, csak nem látod őket! De ha néha megpróbálsz repülni, lehet, hogy rájössz, hogy a szavak nem is olyan fontosak.” Alice: „Tehát akkor… a szavak nem fontosak, és a repülés is csak illúzió?” Dingidungi: „Igen, de csak akkor, ha éppen nem akarsz repülni! Mert ha akarsz, akkor a szavak hirtelen fontosabbá válnak, mint valaha!” Alice: „Ez nagyon zavaros, Dingidungi… de valahol mégis érdekes.” Dingidungi: „Zavaros? Csak akkor, ha nem értesz egyet velem! De ha egyetértesz, akkor minden világos, mint a reggeli harmat!” Alice: „A harmatot még értem, de a beszélgetésünk végére már nem tudom, hogy hol állok… vagy hogy egyáltalán állok-e!” Dingidungi: „Hát, éppen ez az! A legjobb hely az, ahol nem is tudod, hogy állsz!” Ez a beszélgetés jól tükrözi, hogy a kommunikáció mennyire bonyolult lehet, amikor az elvárások és a jelentések folyamatosan eltolódnak. Alice és Dingidungi találkozása egy igazi szellemi kaland, ahol a szavak játékos táncot járnak, míg a logika határai folyamatosan elmosódnak.

Ha én használok egy szót - mondta Dingidungi megrovó hangsúllyal -, akkor az azt jelenti, amit én akarok, sem többet, sem kevesebbet

Az a kérdés - hitetlenkedett Alice -, vajon engedelmeskednek-e a szavak.

Az az alapvető kérdés - ahogy Dingidungi mondaná - hogy ki a főnök, és ennyi.

Alice-szal együtt elég sokan jegyezzük meg hitetlenkedve, hogy engedelmeskednek-e a szavak.

Nincs egy hónapja, hogy Donald Trump visszamasírozott a Fehér Házba, és a józan ész nevében nekiesett a fennálló rendnek. Címszavakban: vámháború, az ENSZ ellehetetlenítése, az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségének (USAID) befagyasztása, a Grönland megvásárlására tett kísérlet, a Musk-féle ál-minisztérium, a Kormányzati Hatékonyság Hivatala, Európa védelmi politikai egzecíroztatása, és a listát bőven lehetne folytatni.

A gépezet zúgása mögött egy új nyelvi háború bontakozik ki, ahol a blöfftől a fenyegetésig, majd a leszámolásig terjedő eszköztár egyetlen közös motívum köré csoportosul: a nyelv feletti dominancia visszanyerése. A Trump-féle blitzkrieg, mint egy forradalmi hadművelet, nem csupán politikai, hanem kulturális fronton is támad, a woke ideológia, a genderaktivisták és a faji narratívák ellen. Az egyik első intézkedés címe: A szólásszabadság helyreállítása és a szövetségi cenzúra megszüntetése, amely alatt a nyelvi tisztogatás kezdődik. A diszkriminációellenes intézkedések egy csapásra genderideológiává alakulnak, míg a dokumentumok nélküli bevándorlóból egyszerűen idegen lesz. A célkeresztben a DEI-kezdeményezések (Sokféleség, Egyenlő bánásmód, Inkluzivitás) állnak, amelyeket az új populista vezetés a demokratikus mételyként azonosít, és azonnali eltávolításra ítél. A tudományfinanszírozás befagyasztása nem csupán anyagi kérdés, hanem egy sor "tiltott kifejezés" – mint például a terhes személy – eltüntetését célozza, amely lehetővé tenné, hogy a nem hagyományos identitású emberek is beleilleszkedjenek a diskurzusba. Mindez a Közlekedési Minisztérium weboldaláról is eltűnteti az éghajlatváltozással kapcsolatos utalásokat, mintha az igazság elhallgatása megoldaná a problémát.

De vajon miért övezi ekkora jelentőség ezt a csokor absztrakt főnevet? Miért lett a woke és a cancel culture olyan erős ellenfél, amikor a YouGov legújabb kutatása alapján az amerikaiak csupán ötöde ismeri ezt a kifejezést, míg harmaduk vagy soha nem hallott róla, vagy ha igen, fogalmuk sincs a jelentéséről?

Gyakori baloldali érvelés, hogy a nyelv szalmabábu: álcselekvés, proxyháború. Könnyű hergelni vele, és míg ezzel foglalkozunk, a fontosabb, igazibb csatákat nem vívjuk, nem foglalkozunk a kereseti egyenlőtlenséggel vagy éppen a lakhatással. Ugyanez az érv pepitában: a nyelvi háborút azok vívják, akiknek nincs más eszközük.

Valóban egyértelmű, hogy lényegében mindegy, hogy az amerikai elnök a woke-ellenes harc vagy a pirézek ügyében lép-e fel; bizonyos értelemben az egyes szavak valóban nem minden esetben bírnak különösebb jelentőséggel. Azonban az egész helyzet ott sántít, hogy a trumpista populizmus, akárcsak a világ más populista rezsimjei, nem rendelkezik külön nyelvi és gazdasági politikával. A nyelv ellen irányuló támadások a meglévő jogi és közpolitikai kereteket célozzák meg, valamint a politikai párbeszéd hagyományosan elfogadott eszközeit. Ez pedig a hatalom és az intézmények nyelvén beszél.

Amit Trump vagy Elon Musk a szavakkal teremt, az végül határozatokban, közpolitikákban és törvényekben ölt testet. Ezek pedig intézményi kereteket, állásokat, éves költségvetéseket és indikátorokat vonnak maguk után. Bár sokan gyűjthetnek mémeket, amelyekben a macsó szólásszabadság bajnokai leterítik a „nyápic” liberálisokat, ez a tartalom bővelkedik az interneten. De amit az ellenzékben uszításnak hívnak, az kormányzati pozícióban a számadás és az újraelosztás eszközévé válik.

Dingidunginak valóban igaza van: a lényeg az, hogy ki irányít a színfalak mögött, és ennyi.

A "woke" kifejezés metamorfózisa mindössze 6-7 évre nyúlik vissza, s eredetileg a fekete közösség által használt szleng kifejezés volt. Jelentése megegyezett az angol "awake" szónak, ami annyit tesz, mint éber vagy tudatában lenni a körülöttünk zajló eseményeknek. A "Stay woke" – vigyázzatok hazafelé, mert az utcák veszélyesek lehetnek, és bármikor támadás érhet – figyelmeztetésként indult. Ebből a kontextusból nőtt ki a Black Lives Matter mozgalom, amely a 2010-es évek közepén robbant be a köztudatba, és a kifejezés gyorsan átkontextualizálódott, hogy a társadalmi igazságtalanságok, különösen a rendőri brutalitás ellenállásának szimbólumává váljon. Ahogy az lenni szokott a társadalmi mozgalmak esetében, a "woke" kifejezés viszonylag rövid idő alatt a politikai ellenfelek szitokszavává vált. Az első Trump-korszak utolsó évei óta pedig globális méreteket öltött, folyamatosan bővülő jelentéstartalommal. Eredeti célja és üzenete, amely a társadalmi igazságosságra és a kirekesztés elleni harcra irányult, mára egyfajta politikai viták középpontjába került, ahol a kifejezés gyakran elveszíti eredeti értelmét, és különböző interpretációk kereszttüzébe kerül.

Ha csupán az amerikai társadalom progresszív, mozgalmár kisebbsége lenne a történet középpontjában, akkor nem lenne értelme, hogy a woke ideológiára fűzzék fel a populista kampányokat. E kisebbség számszerű ereje csekély, hiszen pártjaik vagy frakcióik a hatalmat gyakorlatilag sehol sem közelítik meg. Ugyanez a helyzet más, démonizált közösségekkel és kifejezésekkel: az LMBTQI+ közösség minden egyes betűje, valamint az állítólagos genderideológusok összessége sem alkot akkora társadalmi szegmenst, hogy reális legyen, hogy belőlük a legádázabb ellenséget kreálják. Mindazonáltal a republikánus párt már két ciklus óta célbaveszi ezeket a csoportokat, és nem is kell messzire utaznunk ahhoz, hogy európai populista rezsimeket találjunk, amelyek hasonló vehemenciával "harcolnak" a képzeletbeli, állig felfegyverzett aktivista hordák ellen.

Bár az átműtött óvodások fogalma csupán fikció, és a társadalmi igazságosság vagy újraelosztás radikálisabb követelései távol állnak az amerikai jogalkotás, tudománypolitika vagy közpolitika valóságától, mégis valós problémákkal nézünk szembe. A támadott intézmények tevékenységét a woke és faji ideológus címkékkel illető kritikusok éppen azért lépnek fel ellenük, mert ezek az intézmények a fennálló rendet képviselik, annak minden egyenlőtlenségével együtt. A helyzet azonban az, hogy a társadalmi feszültségek és az uszítás hatásos lehet, főleg ha a populista oligarchák képesek elhitetni a közvéleménnyel, hogy a különböző csoportok valójában egy és ugyanazt a fenyegetést jelentik. Ha sikerül egységfrontként, mélyállamként vagy globális elitként ábrázolniuk egy olyan valóságot, ami valójában egy végletekig megosztott és válságban lévő politikai tér, akkor a feszültségek csak tovább fokozódhatnak.

Mikor tömegek rezonálnak a woke-ellenes kirohanásokra, a genderdiktatúrára, akkor egy hatalomváltásra rezonálnak akkor is, ha a felmérések szerint a nagy többségüknek semmit nem jelentenek ezek a szavak. Hatalomváltásnak pedig azért tudja láttatni Trump a maga politikai cunamiját, mert a woke-ban megjelenő ellenségképet összeköti a progresszív ügyekkel ilyen-olyan kompromisszumot kötő demokratikus jogalkotást, közpolitikát, politikai közbeszédet.

John Judis, a populizmuskutató, úgy véli, hogy a jobboldali populizmus sajátos jellemzője a háromszintű struktúra, amely megkülönbözteti a hagyományos baloldali populizmustól. Míg az utóbbi az alsóbb osztályok nevében lép fel az elit ellen, addig a Trump- és Orbán-féle populizmus esetében a kisember nevében megjelenő elitellenesség mellett szükség van egy harmadik, külső elemre is. Ez az elem egyszerre jelenti a legyőzendő ellenséget és a romló életesélyek magyarázataként szolgáló bűnbakot. A nemzeti szocializmus idején ilyen bűnbakok voltak a melegek és a zsidók, míg a kortárs populizmusokban és újfasizmusban a bevándorlók, a szexuális kisebbségek, valamint a gyermektelenek kerülnek a célkeresztbe. Ez a háromszintű megközelítés lehetővé teszi, hogy a populista politikai diskurzus ne foglalkozzon valós érdekképviselettel. A jobboldali populizmus tehát a kisember nevében csupán támad, miközben a visszaélések ellen nem nyújt védelmet; az ellenségkép és a folyamatos készenlét éppen arra szolgál, hogy elkerüljék a felelősségre vonhatóságot.

Attól annyira mérgező ez az egész, hogy amennyiben a demokrácia morális, nem csak gazdasági projekt, alapvetően szükséges hozzá az, hogy vadidegenekről azt gondoljuk, valami közünk van hozzájuk, de legalábbis hajlandóak vagyunk számításba venni őket. Abban a pillanatban, hogy kiemeljük az egyenletből a társadalom egész csoportjait, ennek a közös minimumnak vége van.

A woke jelenség körüli diskurzus az elmúlt 5-10 évben nem újkeletű, hiszen hasonló viták már számos alkalommal felmerültek az elmúlt évszázadok során. Ha az Egyesült Államokra fókuszálunk, akkor a legutóbbi példa a politikai korrektség hullámának megjelenése a 80-as években. Ezt megelőzően ott volt a polgárjogi mozgalom, amely szintén heves ellenállásokat váltott ki, és még korábban a rabszolgaság eltörléséért folytatott harc is hasonló reakciókat generált. Minden egyes jelentős lépés az emberi jogok vagy polgári jogok terén rendszerint nyelvi és jogi támadásokkal párosult, ahol a nyelvhasználat védelméért kellett küzdeni a vélt "megszállók" ellen.

A "woke" kifejezés azért vált egy új, progresszív generáció számára vonzó önmeghatározássá, mert a politikai korrektség (PC) már régen elvesztette eredeti értelmét, és szitokszóvá vált, még a saját támogatóik körében is. A folyamatosan torzított és félreértelmezett szavak a valódi jelentésüket vesztik el, így a politikai ellenfelek könnyedén fegyverként használják őket, hogy aláássák azokat, akik a változást képviselik.

De ami most a Fehér Házban és az állítólagos liberális világrend és az amerikai "mélyállam" halálán tort ülő szilikon-völgyi médiabárók kiskirályságaiban történik, az nem a woke-ról szól. Magyar ellenzéki értelmiségi körökben is gyakori, hogy a kritikusok azon vitatkoznak, nem ment-e vajon túl messze a woke, nincs-e baj a női kvótával, és nem lett-e a társadalmi szempontokkal vége az egyetlen, igaz és apolitikus művészetnek, és bár semmi akadálya ilyen beszélgetések folytatásának, a kurrens politikai környezetben ez a fától az erdőt klasszikus esete. Mert míg egy hatalom közelében sem lévő, ha az amerikai viszonyoknál maradunk, akkor a Demokrata Pártban is legfeljebb egy kis renitens frakció által képviselt csoport mozgalmi követeléseit árazzák be, addig a döntéshelyzetben lévő populisták éppen az elmúlt évtizedek többségükben szerény és óvatos jogi és közpolitikai innovációkat vonják vissza, amelyek mögött a nem különösebben radikális, aktivista többség is felsorakozna.

Dingidungi, a szavak uralkodója, úgy véli, hogy a hatalom nem csupán az erőből fakad, hanem abból is, hogy ki képes a szavak értelmét formálni. Aki úr, az nem csupán rákényszerítheti a jelentéseket a szavakra, hanem jutalmazhatja is azokat, akik a legjobban megdolgoznak értük. Szegény Alice már sokadszorra találja magát Dingidungi kegyelmében, amikor a következő szavakat hallja tőle: "Ha ennyire fáradoztatok egy szóért - mondta Dingidungi -, akkor mindig megjutalmazom őket." A szavak, mint kis hűséges szolgák, köré gyűlnek, izgatottan várva, hogy milyen ajándékot kapnak a fáradozásukért.

Míg a Trump-kormányzat által generált zűrzavarban az egészségügyi információs portálok munkatársai azon fáradoznak, hogy a "gender" kifejezés használata mostantól tilos, és ez a mozgalmi értelmezés szempontjából is zavaros, a helyette kínált alternatíva hiányzik. Érdekes lenne feltenni a hatalmon lévőknek a kérdést: vajon a most kritizált korrektív nyelvhasználat vagy a szavak betiltása, az irtásos égetés jelent szigorúbb korlátozást? Hiszen mindez állítólag a szólásszabadság védelmében történik.

A progresszív közpolitikai nyelv az elmúlt évtizedek társadalomtudományos és jogi felismeréseinek tükrében alakult ki, és ennek eredményeként egy empatikusabb megközelítést kínál a mozgáskorlátozottak, a mentális egészségi problémákkal küzdők, valamint a fogyatékkal élők elnevezésére. E változások sokak számára kényelmetlenek lehetnek, mivel nem egy megszilárdult, hanem egy folyamatosan alakuló konszenzusban navigálunk. Hasonlóan, a társadalmi nemek körüli diskurzusok is új nyelvi normákat teremtenek, amelyek eltérnek a hagyományos anya-apa és férfi-nő fogalompároktól. E nyelvi feszültségek jól tükrözik a politikai diskurzusban rejlő tétjeinket.

A leszámolás azonban, ahogyan azt az intézményrendszer körüli tisztogatások is mutatják, jóval szélesebb spektrumot ölel fel. A he, she mellett megjelenő they névmás használata csak a kezdet; hamarosan tanúi leszünk egy új nyelvi rezsim megerősödésének, amely az elmúlt évtizedek emancipációs törekvéseinek hatására alakult ki, és amely a korábban alapvetőnek tartott, mára már teljesen semleges nyelvi normák eltüntetésére irányul. De nem csupán a nyelvi normák terén. Például a hírhedt "shithole countries" kifejezés jól tükrözte annak a geopolitikai hatalomjátéknak a hőmérsékletét, amelyet most Rijádban élőben figyelhettünk meg, ahol Moszkva és Washington Ukrajna és Európa nélkül kezdett tárgyalni az orosz háború befejezéséről.

Alice számára igencsak megpróbáltatást jelentett a Dingidungitól való szabadulás; kénytelen volt végighallgatni egy hosszú, céltalan verset, amelyet valójában sehol sem akart látni, mint egy felesleges ajándékot a háta közepére. Közben Dingidungi szemeiben az öröm csillogott, mintha csak a legnagyobb élvezetét lelné abban, hogy rákényszeríti őt a monoton szöveg elszenvedésére.

Búcsúzóul még hozzáfűzi: "Nem hiszem, hogy megismernélek, ha csakugyan viszontlátnánk egymást, pontosan úgy nézel ki, mint a többi ember."

A kérdés, hogy ki az igazi úr, mindenképpen foglalkoztatja az elmét – de Alice számára, a Dingidungi univerzumban, még csak úrhölgy státusz sem adható meg.