Ezt olvasták dédanyáink a pad alatt: titkos szenzációk a századelő rejtett világában.

"Az erotikus irodalom vonzása a fiatal lányok és az idősebb asszonyok körében nem újkeletű jelenség" – olvashatjuk egy 1933-as erdélyi lapban. De vajon melyek lehettek ezek a titokzatos "piroskötésű" regények, és miért tekintették őket veszélyes olvasmányoknak? A "piroskötésű" könyvek valószínűleg a szenvedélyes történeteket rejtő, tabukat feszegető regények voltak, amelyek a korszellem és a társadalmi normák határvonalán egyensúlyoztak. Ezek a művek sokszor a női vágyakat, szenvedélyeket és érzelmeket boncolgatták, ami a konzervatív társadalom számára provokatívnak számított. Az olvasásuk veszélyessége abból fakadt, hogy a fiatal lányok számára ezen történetek könnyen torzíthatják a valóságról alkotott képüket, és hamis elvárásokat támaszthatnak a szerelemmel és a kapcsolatokkal szemben. Az idősebb asszonyok esetében pedig a társadalmi normák és elvárások aláásását jelentették, hiszen az ő korosztályukban a szexualitásról való nyílt beszéd és a szenvedélyes érzelmek kifejezése még inkább tabunak számított. Ezért a "piroskötésű" regények nem csupán szórakoztató irodalomként, hanem a társadalmi rend és a hagyományos értékek megkérdőjelezésének eszközeként is jelentőséggel bírtak.

1908-ban a Kereskedelmi Reklámvállalat Wesselényi utcai boltjának kirakatában egy figyelemfelkeltő, ízlésesen megkomponált könyv jelent meg. A kötet szerzője, Harmos Ilonka, aki később Kosztolányi Dezső felesége lett, a Mme Chaglon üzleteit mutatta be, alcímében pedig azt ígérte, hogy az olvasót egy divatszalon titkaiba vezeti be. Azonban a mű valójában a prostitúció sötét világáról szólt. A fiatal, mindössze 23 éves írónő, aki akkoriban a Magyar Színház színpadán játszott, az „elbukott nők gyönyörökkel átszőtt fájdalmát” örökítette meg, bemutatva, hogy a Mme Chaglon iránti pénzéhség miként hajszolja a nőket a perverziók és az ocsmányság szakadékába.

Férjezetlen nőként akkoriban egy ilyen "romlottságot" tematizáló, borzongató - és éppen ezért sokak számára vonzó - könyvet saját néven megjelentetni óriási merészségre vallott. Még akkor is, ha az irodalmilag közepesnek mondható szövegben nem túl nagy merészséggel szólt a testiségről a szerző: "Blúzát ideges gyorsasággal kapcsolta ki, habfehér ingének csipkéi hízelgően és ingerlően borultak össze keblei felett. Selyem alsószoknyája suhogva omlott le róla, kissé szemérmetlenül tette le ruhadarabjait."

Az, hogy a nők milyen könyvet vesznek a kezükbe, mindig is érdekelte az erkölcscsőszöket. Néhány évszázaddal ezelőtt még az is kérdéses volt, hogy olvashatnak-e a nők egyáltalán. A 18. században előfordult, hogy a regények ("románok") fedelébe fonalat és tűt illesztettek, hogy a nőket ezzel emlékeztessék: olvasgatás helyett inkább tartsák rendben a fehérneműket és a stafírungot. "Az olvasással csak az időt és a pénzt vesztegetik, s ki tudja, hová vezet mindez: netán saját gondolatokhoz, erotikus fantáziákhoz, akármihez! (...) Aki olvas, gondolkodik, az véleményt képez, aki véleményt képez, eltér az előírt normáktól, aki pedig eltér a normáktól, az ellenség" - idézi fel Stefan Bollmann a közvélekedést Az olvasó nők veszélyesek című könyvében.

A 19. században Magyarországon egy átlagos nemesi családban a lányok írás-olvasás tanulmányozása nem volt magától értetődő dolog. Maisch Patrícia a leánynevelésről készült doktori disszertációjában említi Molnár Borbálát, aki tizenhét éves korában titokban sajátította el az írás tudományát. Apja csupán az olvasás elsajátítását engedélyezte számára, félve attól, hogy a lány később kacér levelek és gondolatok megfogalmazásába kezd. A nemesi házakban a nevelők gyakran ellenezték a lányok olvasási vágyát is: „Ezek a nevelők a lányok számára a Kisdedek tárházát ajánlják, míg ők maguk Szigvártot olvasnak, és gyakran sírnak, mondván, hogy 'ezt még a kisasszonynak sem szabad olvasnia...' De a kisasszony titokban mégis belepillant a könyvébe.” (Az említett mű a Szigvárt klastromi története, amelyet Barczafalvi Szabó Dávid fordított le magyarra 1787-ben. Egy későbbi tanulmány szerint ezt a művet „az ábrándozni vágyók, különösen a nők, nemcsak Németországban, hanem másutt is rendkívül nagyra értékelték.”)

A vélekedés, hogy "a buja szerelemmel átszőtt románcok csupán a képzelet tisztátlan szüleményei", még a 20. század folyamán sem vesztette el aktualitását. 1932-ben a székesfehérvári Szent Margit Leánygimnázium diákjait figyelmeztették arra, hogy milyen veszélyeket rejthet magában, ha valaki kizárólag a romantikus regények világába merül.

Ahogyan a gyomor egészségét is veszélyezteti a túlzott édességfogyasztás, úgy a szellem tisztaságát is megzavarja a mértéktelen regényolvasás.

A szenvedélyes regényolvasó annyira elmerül a történetek izgalmaiban, hogy hajlamos elhanyagolni a mindennapi kötelességeit. Már a reggeli órákban is egy szórakoztató könyvet keres, és ha nem találja, az unalom fogja el, mivel a komolyabb feladatokban már nem lel élvezetet. A regények iránti túlzott vonzalom férfiakat és nőket egyaránt alkalmatlanná tehet a gyakorlati élet kihívásaira, ráadásul más szenvedélyek iránt is fogékonnyá válhat. Éppen ezért nem meglepő, hogy az erotikus regényekre különösen éles kritikával tekint a névtelen szerző, aki így fogalmaz: "Még súlyosabb problémákat és erkölcsi romlást okoz az az irodalom és sajtó, amely az ember alsóbbrendű ösztöneit táplálja." Az olyan olvasmányok, amelyek kétes értelműek, érzékiek és csábítóak, mérgező hatással bírnak a lélekre. Azok a regények, amelyek "az érzékiség tüzét táplálják" vagy csupán "az idegek felizgatására törekednek", különösen kerülendők a fejlődő személyiségek számára.

Mindezek ellenére, akit vonzottak a pikáns olvasmányok, az könnyedén rátalálhatott a titkos kincsekre. A világháború előtt a könyvesboltokban gyakran a pult alól bukkantak elő a szenzációsabb szerelmes regények. 1911-ben például Hanns Heinz Ewers provokatív műve, az Alraune, igencsak felkeltette a figyelmet: a történet középpontjában egy őrült tudós kísérlete áll, melynek következtében egy lélektelen, perverz nő jön létre, aki a szexualitás megszállottjává válik. (A regényből 1918-ban Kertész Mihály készített egy horror-sci-fi némafilmet, de sajnos a filmkópia mára elveszett.)

A századelő francia irodalmának egyik kiemelkedő alakja Colette, akinek regényei a korabeli közönség körében nagy népszerűségnek örvendtek. Ma leginkább a négybetűs Gigi című művéről ismerjük, amely gyakran feltűnik keresztrejtvényekben. Colette írói pályafutását férjével, Willyvel (polgári nevén Henry Gauthier-Villars) közösen kezdte, és együtt hozták létre a Claudine történeteit, amelyek a "feslett életű párisi leány" kalandjaival foglalkoznak. Bár ezek a művek magyarul nem igazán elérhetők, a francia nyelv ismerete esetén igazi kincsek lehetnek a birtokosuk számára. Egy hasonló tematikájú, de már magyarul is olvasható sorozatot alkotott Camille Pert, akinek Cady-könyvei bemutatják, hogyan formálhatják a külvilág hatásai egy fiatal párisi lány érzéseit és gondolatait. A 20-as években Colette munkái végre magyar fordításban is megjelentek, ígéretes címekkel, mint például a Bűnös ártatlanság vagy Az örvény szélén. A Gyerekek (későbbi magyar címén: Zsendülő vetés) pedig egy érett nő és egy serdülő fiú közötti bonyolult kapcsolatot tár elénk, mély érzelmekkel és felnőtté válás kérdéseivel foglalkozva.

Az 1920-as és 30-as években az erotikus irodalom iránti érdeklődés dinamikusan nőtt. "Ma mindenféle szexuális témájú könyvet keresnek az emberek. Weininger és Krafft-Ebing művei iránti kereslet jelentős mértékben megnövekedett. A bécsi események hatására pedig sokan érdeklődnek Schnitzler Reigen című műve iránt" - nyilatkozta egy Múzeum körúti antikvárium vezetője 1921-ben a Szózat című lapnak. Krafft-Ebing Psychopathia Sexualis című pszichiátriai munkája már 1894 óta elérhető magyar fordításban, és az ismeretterjesztő irodalom között, ahogy a fenti kijelentés is mutatja, népszerűségnek örvendett - gondoljunk csak arra a fiatalra, aki véletlenül rábukkant a Révay-lexikonok mögött a szülei könyvespolcán. Arthur Schnitzler 1903-ban bemutatott Der Reigen című komédiája (Bródy Sándor fordításában Körbe-körbe címmel) tíz szereplő szerelmi kapcsolatait tárta fel. A darabot Bécsben és Budapesten is túlzottan merésznek és erkölcstelennek tartották: 1912-ben rendőrségi ügy lett belőle, és a bemutatót követően azonnal levették a műsorról. Schnitzler prózai munkái, mint a Guszti hadnagy, Elza kisasszony, és Beata asszony meg a fia, szintén botrányosnak számítottak, a szerzőt pedig - Hegedüs Géza megfogalmazása szerint - "jogosan tekintették a szerelem helyett a nemi élet naturalista megfigyelőjének".

Az érdeklődés folyamatosan megmaradt. "Az erotikus irodalom vonzerejét a fiatal lányok és az idősebb asszonyok egyaránt felfedezték", olvasható a Marosvidék 1933-as számában. Ekkoriban Erdős Renée népszerűsége a csúcsra hágott, és ő maga is jól tudta, miért vágyakoznak annyian a műveire:

Természetesen, itt van egy egyedibb változata a szövegnek: "Igen, tisztában vagyok azzal, hogy sokan erotikusnak ítélnek meg. Ezt a nem éppen hízelgő állítást a legutóbbi évek során napvilágot látott különféle regényekkel tudom megcáfolni."

"Azok a szavak, amik nem az én tollamból születtek! Ezekben annyi a szenvedély, hogy amit én alkottam, az igazán régimódi. S hogy a mai napig vonzónak találják, valószínűleg abból fakad, hogy én vagyok az erotikus irodalom mestere..."

Ha Erdős Renée volt is a "doyen", néhányan azért megpróbálták őt letaszítani a trónról. Például Barra Erzsébet, akielőbb lefordította Maryse Choissy Egy hónap a rossz lányoknál című regényét, majd az Uj Magazinban publikálta szerelemről szóló novelláit. Életművére a koronát Egy nő, aki nem tud nemet mondani - Egy színházi görl tündöklése és nyomorúsága című regényével tette fel - bár nem kizárható, hogy álnéven alkotó szerzőről volt szó. Vagy Ujhelyi Nándor, akit Karinthy Frigyes falusi plébánoshoz hasonlított joviális alkata és monoklija miatt (ráadásul bandzsal is volt). Ujhelyit többször perbe fogták, sőt börtönbüntetésre is ítélték erotikus regényei miatt: 1918-ban az Egy férfi szerelmei című kötetét kobozták el, de ez sem vette el a kedvét a műfajtól. A 20-as években sorra jelentek meg regényei olyan ígéretes címekkel, mint A nők ura, Mire a leányból asszony lesz vagy Akit a nők szeretnek. Sikerére jellemző, hogy Ujhelyi abban az időben a 30. legnépszerűbb magyar írónak számított: a közönség imádott az ösztönöknek kiszolgáltatott szereplők vergődéséről olvasni, regényeiben - természetesen - a női test érzékletes leírása és a szerelmi együttlétek alapos megfigyelése sem maradhatott el.

A minőség iránti igénylők számára igazi kincs volt Babits Mihály Erato című versantológiája, amelyhez különleges módon lehetett hozzáférni. A bécsi Hellas Verlagnál megjelent, gyönyörű illusztrációkkal gazdagított klasszikus versgyűjteményből mindössze 500 számozott példány készült, ám a megjelenése körüli botrány országos méreteket öltött, és Babitsot erkölcstelenséggel vádolták. A felháborodás hátterében többek között az alábbi versek álltak: