Kezdetét veszi a Budapesti bekezdések harmadik évada!

A Campus- és Szabadság-olvasók talán emlékeznek a „Budapesti bekezdések” című rovatra, amely a diákmelléklet oldalain 2017 és 2018 között bontogatta szárnyait. E kezdeti időszakban Kovács Ágnes és Mihály Kriszta voltak a tollforgatók, majd a stafétát Balázs Etelka vette át. Most, nyolc év elteltével, örömmel jelentjük be, hogy újraélesztjük a Campus egyik legnépszerűbb rovatát. Ezúttal Lukács Orsolyára hárul a feladat, hogy társai kíséretében felfedezze Budapest izgalmas világát, és megossza velünk mindennapi élményeit.

Azt gondolnánk, hogy a "rovatújjáélesztés" nem nagy dolog, ha azonban az ember szentimentális, akkor nem ússza meg szárazon, ugyanis a Budapesti bekezdések felélesztése kapcsán megfogalmazódott, hogy az egykori szerzőket is felkereshetnénk. Így jutottunk oda, hogy a régi Campusokat lapozgatva nosztalgia fogott el. Akkoriban kis zöldfülű újságírótanoncok voltunk, tele hittel és akarattal. A Budapesti bekezdések kis naplójegyzetek, füzetbe vésett karcolatok voltak, emlékszem, akkoriban nagy dolognak hatott, hogy az akkori szerzők és szerkesztők közösen saját rovatot találtak ki.

A Budapesti bekezdések világának izgalmas "spin-offja" született, amikor Kismihály Boglárka megosztotta tapasztalatait a tanulmányútról. Ezen kívül, egy különleges pillanatban, Kolozsvári bekezdések néven írtam válaszcikket a többieknek, amely mindössze egyetlen cikk erejéig ragadta meg a figyelmet. A történet azonban nem állt meg itt: 2018-ban egy új Campus-csapat vette át a stafétát, hogy folytassa ezt a színes és inspiráló rovatot.

A Budapesti bekezdések édes nosztalgia, lenyomata annak az időnek, amikor azt hittük, miénk a világ, a régi írások olvasása közben azt kívántam, bárcsak visszamehetnék, bárcsak újra várhatnám, hogy ezúttal a kollégák miről írnak.

Mostantól újra izgalmas részekkel gazdagodhatunk, de mielőtt belevetnénk magunkat a harmadik évadba, szeretnénk megosztani veletek egykori szerzőink emlékeit és gondolatait is.

Mihály Kriszta egy különleges név, amely mögött sokszínűség és egyediség rejlik. E név viselője valószínűleg olyan személy, aki kreatív gondolkodásával és inspiráló jelenlétével képes másokat motiválni. Az ilyen emberek gyakran hozzájárulnak a közösségükhöz, legyen szó művészetről, tudományról vagy bármilyen más területről. Mihály Kriszta tehát nem csupán egy név, hanem egy lehetőség, hogy valami nagyszerűt alkossunk és megosszuk a világgal.

Amikor újra átfutottam a különböző helyeken elírt mondatokat és szavakat, felidéződött bennem a fiatal, lelkes újságírópalánta, Kriszta, aki alig 20 évesen türelmetlenül várta, hogy végre Budapestre érkezzen. Néha igazán kellemes dolog visszatérni a régi emlékekhez, mint ahogyan tavaly is megtettem, amikor két hétig a doktori dolgozatomon dolgoztam.

A főváros felfedezése Ágival olyan élmény volt, ami örökre megmarad bennem. Az a fél év, amit együtt töltöttünk, tele volt izgalmakkal és közös felfedezésekkel. Bár már hét éve, hogy Ági végleg Budapestre költözött, a kapcsolatunk azóta is töretlen, és mindig örömmel emlékszem vissza azokra a kalandos napokra.

Az ott eltöltött idő jelentős hatással volt arra, aki ma vagyok. Az életet egy új nézőpontból láttam, nyitottabbá váltam, és a Budapesti bekezdések révén rengeteget fejlődtem.

Azt szeretném, ha a következő Bb-generáció számára is legalább olyan felejthetetlen élményeket hozna Budapest, mint amilyeneket mi átélhettünk – sőt, akár még annál is jobbat!

Nyolc évvel ezelőtt, 2017 februárjában, ezekben a napokban tettük meg azt az izgalmas lépést, hogy Krisztával Budapestre költöztünk. Ezzel kezdetét vette egy közel öt hónapos kaland – vagy legalábbis igyekeztünk úgy megélni azokat a heteket –, és a személyiségünkhöz híven belevetettük magunkat a "pesti élet" forgatagába. Lelkiismeretes újságírótanoncokként úgy véltük, hogy a téma mindig ott van az utcákon, így beszámolhattunk az ott szerzett tapasztalatainkról, megörökíthettük azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyek bennünket foglalkoztattak. Ebből született a Budapesti bekezdések rovatunk. Ma, 2025 februárjában, már hét éve élek a magyar fővárosban, és azóta rengeteget változott az életem, valamint a Budapesthez fűződő viszonyom is. Az egykori írásaink visszaolvasása igazi időutazás volt, tele nosztalgikus pillanatokkal és új felismerésekkel.

Természetesen! Itt van egy egyedi változat: KOVÁCS ÁGNES - egy név, amely mögött sokszínűség és történetek rejlenek. Ágnes, akinek neve a hagyomány és a modernitás találkozásában formálódik, és Kováccsal együtt a kreativitás és a kitartás szimbóluma. Ha szeretnél, szívesen kiegészítem vagy más irányba is elindulhatunk!

Nem igazán kedvelem a régi írásaimat újraolvasni, így amikor Tompa Rékától néhány nappal ezelőtt megkaptam a Budapesti bekezdések teljes gyűjteményét, kissé tartózkodva nyitottam meg azokat a szövegeket, amelyeket nyolc évvel ezelőtt írtam. Ám ez a kezdeti idegesség hamarosan meghatottsággá és nosztalgiává alakult.

Az életben léteznek olyan különleges szerelmek, amelyek szinte varázslatos módon hatnak ránk. Ezek a kapcsolatok nem mindig érthetőek, nem tudjuk pontosan, mikor indultak, vagy mi rejlik a mélyükben. Csak azt érezzük, hogy az adott személlyel vagy hellyel valami különleges kötelék fűz minket, és elképzelhetetlen, hogy nélküle éljünk. Az én életemben egy ilyen sorsfordító szerelem Budapest, ami 14 vagy 15 éves koromban bontakozott ki bennem. Ekkor éreztem először, hogy egyszer majd ebben a gyönyörű városban szeretnék otthonra lelni. De ahogy az élet gyakran tartogat meglepetéseket, az én utamat is más, izgalmas lehetőségek szőtték. Volt egy viszonylag rövid, hároméves kapcsolatom Kolozsvárral, amely alatt, mint kiderült, nem tudtam igazán elszakadni Budapest vonzásától. Ez az időszak rengeteg alapot, tapasztalatot és bátorságot adott, hogy amikor elérkezett a megfelelő pillanat, a megfelelő emberek támogatásával újra találkozhassak a várossal, és végre hosszú távon itt alakíthassam ki az életem.

Nyolc évvel ezelőtt, amikor megérkeztünk a Keleti pályaudvarra, a csomagok tengerében rózsaszín szemüveg csillogott az arcomon. Az eső áztatta utcák ellenére, még ha a taxisofőr kicsit meg is szedett minket, a szívem tele volt izgalommal. Öt hónapig a legjobb barátnőmmel élhettem ebben a csodás városban, Budapesten, ahol az ELTE falai között tanulhattam. Olyan érzés volt, mintha egy régi álmom valóra válna. A rózsaszín szemüveg szinte a második bőröm lett, és hosszú ideig velem maradt. A lelkesedésünk hajtott bennünket, bejártuk a múzeumokat, átkeltünk a hidakon, és nap mint nap felfedeztük az egyetem rejtett zugait, teljes turistaként éltük meg ezt az élményt.

A féléves kiruccanásunkat ma egyfajta kísérletként élem meg. Az utóbbi hónapok során rengeteget tanultam arról, hogy milyen kihívásokkal nézek majd szembe a jövőben. Megtapasztaltam, miként alakulnak a dolgok, és milyen nehézségekkel kell majd megküzdenem, amikor a helyzet komolyabbra fordul.

Láttuk azt, hogy az emberekkel, az egyetemi csoporttársakkal nehezebben megy - legalábbis nekem nehezebben ment - a kapcsolódás, de igyekeztünk ezzel nem foglalkozni, hiszen tudtuk, hogy átmeneti időre vagyunk ott. Otthon, Kolozsváron várt a régi életünk a régi barátokkal, a csoporttársakkal, akik között nem éreztük magunkat kívülállóknak. Akkoriban keveset írtunk, keveset beszéltünk arról, hogy új közösségben, új emberek között milyen nehéz megtalálni a helyünket.

Ez csupán egy kis ízelítő volt. Ma már eltűnt a rózsaszínű szemüveg.

A várossal való kapcsolatom az elmúlt hét évben alapjaiban alakult át. Itt élem a hétköznapjaimat, itt van az életem annak minden gondjával, bajával és örömével együtt. A kapcsolat stabilizálódott: már látom a hibákat, érzékelem a nehézségeket, megküzdöttem néhánnyal, de még mindig itt vagyok és szeretek itt élni. Budapest már kevésbé tud elvarázsolni, megbabonázni, levenni a lábamról, de tudja új arcát mutatni, még most is meg tud lepni.

Az elmúlt hét év során nem is annyira a város dinamikája, a közlekedési eszközök – buszok, metrók, villamosok – közötti eligibilitás jelentette a valódi kihívást, hanem az emberek világa. A BKK menetrendje egy sokkal átláthatóbb és könnyebben érthető rendszer, mintsem a társadalmi interakciók bonyolult szövedéke, amelyben a ritmus felvétele és a tömegben való elveszés gyerekjáték, ám a másokkal való kapcsolódás már sokkal nehezebb feladat. Ahhoz, hogy megérthessem őket, hogy egy közös hullámhosszra találjunk, és hogy bizalmat építsek köztünk, először a saját belső küzdelmeimet kellett megvívnom. El kellett ismernem a helyemet, és fel kellett építenem a saját belső világomat.

Ma már nincs rajtam rózsaszín szemüveg, már nem vagyok turista. Helyette olyan budapesti lakos vagyok, aki "nem idevalósi", aki Székelyföldről származik, akinek hosszú időbe telik hazajutni, aki kicsit másképp beszél, kicsit másképp gondolkodik és kicsit talán másképp is él, mint az "átlagos" budapesti - ha létezik egyáltalán ilyen. És ez így van rendjén. Tudok az otthonomként gondolni Budapestre, de azt még nem merem kijelenteni, hogy ez a kapcsolat egész életemben kitart majd, ott azért még nem tartunk.

Réka azt kérte, tanácsoljak valamit azoknak a fiatal újságíró hallgatóknak, akik hozzánk hasonlóan most vágnak neki a budapesti félévüknek. Ehelyett inkább a nyolc évvel ezelőtti énemnek adnék tanácsot, ez talán másnak is jól jöhet: idealizáld túl, de ne nagyon.

Ezúton is szeretném kifejezni hálámat a szerkesztőségnek, amiért támogatták elképzelésünket, lehetővé téve számunkra, hogy megalkossuk az első Budapesti bekezdéseket! Nagy örömmel tölt el, hogy akaratlanul is elindítottunk egy olyan hagyományt, amely akkoriban rengeteget jelentett számunkra, és úgy tűnik, ma is értéket képvisel. Kívánok a Campus minden egyes szerkesztőjének sok sikert, inspiráló írásokat és örömteli munkát!