A katasztrófaturizmus, más néven „fekete városok” jelensége, egyre inkább teret hódít napjainkban. Ez a különös forma az utazásnak olyan helyszínekre vonatkozik, ahol korábban jelentős természeti csapások, konfliktusok vagy tragikus események történtek. A
A mi városunk mostantól a fekete város néven ismert. A hírek folyamatosan ezt a címkét hangoztatják, hiszen a vasgyár végleg bezárta kapuit. Persze, biztosan épül majd valami új a területen, hiszen elég tágas a hely, de az már biztos, hogy vasmű nem lesz többé, és a dolgok nem úgy fognak folytatódni, ahogy eddig megszoktuk. Vannak remények, befektetők érdeklődnek, és ez nem csupán a bezárás miatt van így. Nyilvánvaló, hogy valami fog épülni, vagy legalábbis a terület egy részén, de az már nem a régi vasgyár lesz. Mostanában a médiumok és a politikai szereplők is mindennapjainkat járják, bár ők inkább távolról szemlélik a dolgokat, mintsem hogy valóban részt vennének a változásokban. Nézem az összes riportot, és érzem az elbocsátott dolgozók fájdalmát a könnybe lábadt szemükben, miközben a felelősöket keresik. Az ország figyelme ránk irányul.
A mindenkori tulajdonosok mindig is félelmet keltettek bennünket. Zsarolták a döntéshozókat azzal az üzenettel, hogy a város léte szorosan összefonódik a gyár fennmaradásával. Ennek következtében a kormányok és városvezetők nem haboztak jelentős pénzügyi kedvezményeket adni, elengedni adókat és kötelezettségeket, hogy biztosítsák a gyár működését, ezzel együtt pedig a város életét is. A zsaroló külföldi befektetők viszont csak vitték a profitot, ki tudja hová. Ha a tényeket nézzük, a vasmű privatizálása után csupán egy újabb multinacionális cég helyi leányvállalatává vált. Az érzelmeink és az emlékeink miatt különbözött ugyan a többi külföldi tulajdonú vállalattól, de a lényeg mégiscsak az, hogy a gyár története egybeolvadt a város történetével.
Elbocsátások előtt és után...
Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy ez a helyzet nem tarthat örökké. Ezt azok is érezték, akik már korábban elmenekültek a süllyedő hajóról, hátrahagyva a régi életüket a jobb megélhetés és egy biztosabb munkalehetőség reményében. Így folyamatosan csökkent a hajdan volt impozáns gyár létszáma. Mostanra csak az optimisták, a csodákban bízók, a végkielégítésre várók és azok maradtak, akik vagy nem mertek, vagy nem tudtak új utakat keresni.
Vannak, akiknek új irányt, friss kapcsolatokat és új kötődéseket kell kialakítaniuk. Egy új fejezetet kell nyitniuk az életükben. Az elmúlt évtizedek során sokan tapasztalták ezt a városunkban. Amikor az óragyárban elbocsátások történtek, a ruhagyár bezárta kapuit, a Fékon leállt, a fonoda eltűnt, a kenyérgyár megszűnt, a 26. ÁÉV sorsa is megpecsételődött, és a sörgyár is bezárta a gyárkapuját. Csak néhány nagyobb céget említve, a cipőüzem sorsa sem volt jobb, és a Triumph is a múlté lett. Számtalan embernek kellett tehát újra kezdenie, sokan érezték a kihívást, amit ez jelentett. A munkahelyek tucatjainak megszűnése sok ezer embert sodort nehéz helyzetbe, de a város, amely összeköt bennünket, továbbra is itt áll.
