Kint néha lövések dördültek, míg a négy fal között előkerült az ital és a nadrágszíj.
Egy hosszú, impozáns asztal szolgál díszletként, rajta gyertyatartók fénye csillan meg. Itt ül, áll, eszik, szeret, kiabál és énekel a család, akik időnként vidáman kergetőznek az asztal körül. A "Száz karácsony" című dráma szeretetteljesen kalauzol minket át egy véres évszázadon, ahol a legnehezebb időkben is születtek gyermekek, még akkor is, amikor kint lőttek, és odabent a feszültség szorításában lekerült a nadrágszíj. A darabot a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház vitte színre a Ruszt József Stúdiószínházban, Kovács Lehel rendezésében.
Az előadás "főszereplője" egy kerek párna, ami hol egyik, hol másik nő hasán jelenik meg újra és újra, jelezve, hogy valaki ismét állapotos, már megint szülnek, jön az újabb Koncz- vagy Szabó-gyerek. Száz év alatt pedig elég sokan születnek és sokan meg is halnak a családból: egy fekete fenyőfákkal teli erdőből nyílik az a két időkapu, amelyen keresztül érkeznek, és ahol távoznak a családtagok. Van, aki lassan, sokára ér el egyiktől a másikig, de vannak sajnos olyan gyerekek, akik meg sem érkeznek, máris elköszönnek a színpad túloldalán.
Szabó Borbála a Száz karácsony című drámájában a saját családjának történetét dolgozza fel, olyannyira, hogy a szereplők nevei is szinte teljesen megegyeznek a valósággal. Ez azonban nem a legfontosabb, hiszen az előadás üzenete olyan univerzális, hogy bármelyikünk családjának élményeit tükrözhetné. A benne rejlő sorsfordulók és érzelmek annyira közösek, hogy könnyedén azonosulhatunk velük, hiszen mindannyian osztozunk a hazánkban megélt tapasztalatokban.
A történet egy fájó emlékkel kezdődik: a trianoni békediktátum sebei még frissen érezhetők. Az aktuális családfő, a család szívének középpontjában, mélázva ül az asztalnál, és a múlt terhei nyomasztják. Az idő azonban nem áll meg, és hamarosan újabb megpróbáltatások várnak rájuk. Át kell vészelniük a második világháborút, a nehéz 50-es éveket, az 1956-os forradalom viharait, és a rendszerváltás zűrzavarait. Közben a világ is átalakul körülöttük: a nyilas eszmékből kommunisták lesznek, majd a kommunista ideológia hívó szavára MDF szavazókra váltanak. A család története így a változások és az alkalmazkodás krónikájává válik, miközben a múlt árnyai továbbra is kísértenek.
A történelem kihívásai mellett mindannyiunknak meg kell küzdenie a magánélet zűrzavaraival is: legyen szó lánykérésekről és a kellemetlen elutasításokról, egészségügyi problémákról, bántalmazó kapcsolatok terheiről, válásokról, vagy éppen az alkoholfüggőség árnyékáról. Mindeközben felfedezzük, hogyan gyakorol hatást a nagyvilág, a politika a családok életére, és azt is, hogy milyen mély nyomokat hagy mindez a személyes kapcsolatokban.
A generációkon átívelő mintázatok gyakran mélyen gyökereznek a családi hagyományokban és életformákban. Ezek a szokások és nézetek formálják a következő nemzedékek értékrendjét és döntéseit. Az emberek sokszor olyan örökséget adnak tovább, mint a munka iránti elkötelezettség, a közösségi összetartozás érzése vagy éppen a tudás és a tanulás iránti szenvedély. Ezzel szemben a szabadulni vágyott terhek gyakran a múlt sérelmeiből, elvárásaiból vagy elavult nézeteiből fakadnak. Az egyének megpróbálják elkerülni a családi mintákat, amelyek korlátozzák őket, vagy amelyek nem szolgálják a saját boldogságukat. A mintázatok, amelyek végigvonulnak a generációkon, sokszor a kapcsolatainkban, a céljainkban és a személyes fejlődésünkben is megjelennek. Ezek a láthatatlan szálak összekötnek minket, és lehetőséget adnak arra, hogy tanuljunk a múltból, miközben új irányokat keresünk a jövőnk felé. A kérdés csupán annyi, hogy mit választunk: az örökségünk értékeit ápoljuk, vagy szabadon formáljuk saját utunkat, eltávolodva a régi mintáktól.
Szabó Borbála írónak és Kovács Lehel rendezőnek nem volt egyszerű feladat a kezükben, hiszen egy teljes évszázadot kellett sűríteniük két egyórás műsorba. Céljuk az volt, hogy a régi események iránti érdeklődésüket már elvesztett nézők számára is izgalmas és érthető módon mutassák be a történelmet, miközben azok számára is élvezetes marad a történet, akik jól ismerik az eseményeket. Hogy mindezt elérjék, figyelembe kellett venniük a különböző nézői háttérrel rendelkező közönséget: például azokat, akik talán még csak most hallanak olyan kifejezésekről, mint „egy országnak csak egy csőcseléke van”, vagy akik nem tudják, hogy Antall József, a rendszerváltás utáni első miniszterelnök éppen a Kacsamesék adásának megszakításakor hunyt el. Az ő feladatuk tehát nem csupán a tények közvetítése volt, hanem a történet érzelmi töltetének és jelentőségének átadása is, mindezt úgy, hogy a nézők számára valóban felejthetetlen élményt nyújtsanak.
Szerencsére nem szájbarágósan jelenik meg ez sem, pont annyira villantják fel, amennyire kell.
Ahogy néha a régi reklámok elharapott mondatai teremtik meg a hangulatot, máskor pedig a zene tölti be a teret: a társulat lenyűgözően énekel, legyen szó szólókról vagy kórusokról, több szólamban harmonizálva. Emellett furulya, hegedű és zongora is megszólal, különösen Magyar Éva kiemelkedő közreműködésével. Az olyan dalok, mint a Meseautó vagy a Ne gondold, ó ne az Illéstől, konkrét éveket idéznek fel, míg az "Aludjál el Istennek báránya, / Szeretetből / Jöttél e világra" altatódala egyszerre hordozza az archaikus és az időtlen szépséget.
A "Száz karácsony száz év" című előadás egy varázslatos utazásra invitál minket, ahol egy hosszú asztal mellett gyűlnek össze a szentesi családok, és a díszlettervező, Molnár Anna alkotásai által teremtett térben bontakozik ki a történet. A szereplők, akik hol csecsemők, hol felnőttek vagy éppen idősek, úgy tűnik, mintha egyetlen időpillanatban léteznének, összekapcsolva a születést és az eltávozást. A jelmeztervező, Pirityi Emese által megálmodott sötét tónusú ruhák is hozzájárulnak ehhez az időtlen hangulathoz, hiszen ezek a viseletek évtizedeken át megőrzik magukat, mintha a múlt és a jövő határvonalát elmosnák. Ebben a körforgásban, ahol a családtagok életei összefonódnak, a hagyomány és a változás örök táncát láthatjuk, ahol minden karácsony újra és újra megélt élményekkel gazdagít minket. Az előadás során a nézők szemtanúi lehetnek ennek a varázslatos ciklusnak, ahol a múlt tanulságai és a jövő reményei egyaránt helyet kapnak.
A történet szereplői mindannyian egyenrangúak, senki sem emelkedik ki a többiek közül. A jelenetek olyan fluid módon kapcsolódnak egymáshoz, mint egy film folyamatosan váltakozó kockái, ahol a nagy drámai csúcspontok helyett inkább sok apróbb, finom érzelmi pillanat bontakozik ki. Minden egyes apró esemény, interakció és párbeszéd hozzájárul a karakterek fejlődéséhez, és a narratíva fokozatosan építi fel a történet gazdagságát, anélkül hogy a figyelem egyetlen kiemelkedő eseményre összpontosulna.
Egy különleges személy mégis kiemelkedik a történetből: Klára, azaz Clarissa nagymama, akinek a dédunokája méltón viszi tovább a nevét. A Koncz nagymamát Märcz Fruzsina varázslatosan kelti életre, és megjelenítése megrendítő: a darab elején csecsemőként látjuk, míg a végén már kereken száz esztendős. Valószínűleg minden családban akad egy ilyen nagymama, aki a szeretet és bölcsesség megtestesítője, és akinek történetei generációkon átívelve formálják az utódok életét.
Aki a kiindulópont, az alapja mindennek, akinek létezése nélkül a jövő sosem lett volna olyan, amilyennek ismerjük. Ő az, akit a nemzedékek hosszú során át megőrzi a memória, és akinek hatása felbecsülhetetlen.
Ez a család akár bármelyik magyar család története is lehetne, melyet a történelem hullámai rángattak ide-oda. Nem feltétlenül hősiességük emeli őket a csúcspontokra, de elég ahhoz, hogy a megszokott életükből kirántsa őket a sors. Az étkezőasztal körüli nyugalom is ritka kincs: az ünnepek, az étkezések, a megbeszélések gyakran megzavarják a váratlan látogatók, legyenek azok az állam védelmezői vagy hívatlan érdeklődők. Mindig csak a túlélésre koncentrálhatnak. Ebben a küzdelemben a nagymamák bölcsessége és a családi legendák átörökített meséi nyújtanak támaszt és kapaszkodót.
