Kollár-Klemencz László megfogalmazása szerint a mai ember számára rendkívül nehéz elismerni saját bűnösségét. Az önreflexió és a felelősségvállalás kihívásai mindennapjaink részévé váltak, és sokan hajlamosak elkerülni a bűntudat érzését, miközben a saját
Sorsok fonalán, otthonok melegében, szerelem titkos ösvényein, valamint a teremtés és pusztítás ellentmondásos táncában kalandozik Kollár-Klemencz László, amikor Háy Jánossal közösen lép színpadra december 15-én. Az PKÜ advent X Poket karácsonyi rendezvényén, az Akvárium Klub varázslatos légkörében várják a látogatókat, hogy együtt fedezzék fel a szóképek és érzelmek gazdag világát.
A Kutyagolók, hárman című esemény egy különleges és izgalmas program, amely Háy János íróval és Juhász Annával, a rendezővel valósul meg. Az est különböző elemekből épül fel, amelyek mind a kreatív írás, mind a kutyák iránti szeretet köré csoportosulnak. A rendezvény során Háy János saját élményeit és gondolatait osztja meg a kutyák világáról, miközben Juhász Anna irányításával interaktív beszélgetések és olvasások zajlanak. A résztvevők nemcsak hallgathatják az író szavait, hanem lehetőségük nyílik kérdéseket feltenni, és megosztani saját kutyás történeteiket is. Az este során a kutyák szerepe kiemelt figyelmet kap, hiszen a program célja, hogy a közönség új perspektívából láthassa ezeket a hűséges társakat. Szórakoztató és tanulságos pillanatok várnak mindazokra, akik részt vesznek, miközben a kutyák szeretete és a jókedv uralja a légkört. A program zárásaként közös kutyás sétára is lehetőség nyílik, ahol a résztvevők és a kutyák együtt élvezhetik a szabadban eltöltött időt.
Az este varázsa abban rejlik, hogy nem egy előre megírt forgatókönyv keretein belül, hanem teljesen spontán módon éljük meg a pillanatokat. Jánossal egymás szavainak fonalán haladva, gyerekkorunk emlékeivel, a felnőtté válás izgalmaival, az öregkor bölcsességével és az elmúlás kérdéseivel fűszerezett novelláink, regényrészleteink és dalaink szövik át az estét. Ez a közös alkotás nem csupán kihívás, hanem egy izgalmas kaland is, hiszen sosem tudhatjuk, merre kanyarodik a beszélgetés. Minden egyes szó, minden egyes gondolat a jelen pillanatban születik, és ez az élő, dinamikus folyamat magával ragadja a közönség figyelmét. Juhász Anna pedig a szívverésünk, a katalizátorunk, aki arra bátorított minket, hogy együtt fedezzük fel ezt az utat. Nélküle talán sosem merültünk volna el ebben az inspiráló kalandban. Az est folyamán tehát nem csupán a saját történeteinket osztjuk meg, hanem egymáséba is belesimulunk, és így teremtünk valami igazán különlegeset.
Mi volt az, ami benneteket motivált és inspirált erre a lépésre? Milyen élmények, gondolatok vagy emberek hatottak rátok, hogy így döntsötök?
Körülbelül másfél éve indult közös utazásunk Anna Sanctum című összművészeti projekt keretében. Itt Jánossal felfedeztük, hogy fantasztikusan összehangoltan működünk együtt, és a színpadon való interakciónk során remekül visszatükrözzük egymás energiáit.
Az estek során nagyon jó irányba terelt minket Anna a kérdéseivel, gyakorlatilag egymásra hangolt az irodalom terén. Mi barátok vagyunk Jánossal, így ilyen szempontból - emberileg - már egymásra voltunk hangolva és tudtunk jókat beszélgetni, de egészen más ezt az érzékeny folyamatot a színpadon, irodalmi felolvasásokkal és éneklésekkel fűszerezve megélni. Ennek során kaptunk kedvet Jánossal egy önálló est megalkotásához.
Könnyen kapcsolódik János művészete a tiédhez?
János egy igazi, szigorú szerző, akitől mindig is féltem. Két évtizeddel ezelőtt a kérdéseim feltevése igazi kihívást jelentett, hiszen sosem lehetett tudni, hogy milyen válaszra számíthatok tőle. Az ő kritikája sokszor megdöbbentő és kíméletlen volt, ami még inkább fokozta a feszültséget a beszélgetéseinkben. Emlékszem, mindig is izgultam, hogy a szavaim hogyan találják meg a helyüket az ő éleslátása előtt.
Amikor annak idején filmeztem, a filmstúdióval kapcsolatban is voltak közös dolgaink. A Kistehén zenekarral tartott speciális, irodalmat is magába foglaló estjeinkre is meghívtam. Egyformán érzékenyek vagyunk, egyaránt kitárulkozó és nyitott a lírai oldalunk. Mindeközben Jánosnál még erősen jelen van a posztmodern hatás, bizonyos témákról távolságtartóan beszél, és erősen használja az iróniát, ahogy annak az ellentétét is. Lényegében hatalmas templomokat épít, majd telefirkálja őket graffitivel. A művészete egyszerre erős, mély, szilárd és mindent felrúgó, mindent maga mögött hagyó, továbblépő. Könnyen tudok kapcsolódni ehhez.
Felszabadítóan hat rád a társasága?
Igen, abszolút. Felszabadító együtt lenni olyan emberekkel, akik tisztában vannak önmaguk korlátaival.
Az "Anyám tenyere" című regényem a mitikus középkorban játszódik, mert ez a korszak tele van misztikummal, varázslattal és a hősök kalandjaival, amelyek tökéletes hátteret biztosítanak a történetemnek. A középkor nem csupán a lovagok és királyságok ideje, hanem egy olyan világ is, ahol a legendák és a valóság határai elmosódnak. Ezen a tájon a karakterek nemcsak a külső kihívásokkal küzdenek, hanem saját belső démonjaikkal is, ami mélyebb érzelmi rétegeket ad a történetnek. Ráadásul a mitikus középkor atmoszférája lehetőséget teremt arra, hogy a hagyományos értékeket és a családi kötelékeket felfedezzem. Az Anyám tenyere című regényem középpontjában egy anyai figura áll, akinek hatása és öröksége kulcsszerepet játszik a karakterek fejlődésében. A középkorban a család és a közösség összetartó ereje különösen fontos volt, így a regényem mélyebb társadalmi és kulturális rétegeket is feltár. Ezen kívül a mitikus középkorban a természet és a természetfeletti elemek szoros kapcsolatban állnak egymással, ami lehetőséget ad arra, hogy a történetben megjelenjenek a mágia és a valóság határvonalai. Az Anyám tenyere című regényem tehát nemcsak egy történetet mesél el, hanem egy olyan világot is teremt, ahol a múlt, a mítosz és a személyes tapasztalatok összefonódnak, így a olvasók egy igazán egyedi és magával ragadó élményben részesülnek.
Az írásom kiindulópontja az ember és az állat közötti kapcsolatra fókuszál, és ezt a viszonyt egy olyan korba helyezem, amikor az ember még szoros összefonódásban élt a természettel. Ekkor a természet nem csupán a mindennapi élet háttere volt, hanem aktív alakítója is, ami iránt az emberek tiszteletteljes hozzáállást tanúsítottak, elkerülve a végtelen kizsákmányolást. A középkor választása nemcsak az anyaggyűjtés során szerzett tapasztalataimra vezethető vissza, amikor észleltem, hogy a kor remetéi valóban éltek a természettel, társállataikkal szoros kapcsolatban. Hanem azért is, mert személyesen is mély vonzalmat érzek a középkor iránt; az akkori életforma, amely a külső és belső természet közötti közvetlen összefonódást tükrözte, lenyűgöz engem. Ezen a különleges időszakon keresztül szeretném feltárni a természethez fűződő kapcsolatunk mélységeit és az ebből fakadó tanulságokat.
A múltban az emberek viszonya a halálhoz sokkal rendezettebb volt, mint manapság. Akkoriban általános nézet volt, hogy Isten mindenben, így a halálban is jelen van, és ezt teremtett lényként - noha nem mindig könnyű - el kell fogadni. A halált nem tabuként, félelemmel teli titokként kezelték, hanem az élet természetes részének tekintették. Hiszen sok férfi a háborúk során, harc közben vesztette életét, így a halál mindennapi valóság volt. A mai világban azonban a félelmeink elrejtődnek, nem kerülnek annyira nyilvánvalóan a felszínre, ami megnehezíti a feldolgozásukat. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a társadalom által felépített rendszer védelmet nyújt, mégis, belülről pszichés drámák és súlyos lelki terhek gyötrik sokunkat. Úgy érzem, hogy a félelem egy sokkal természetesebb, elfogadottabb része volt az életnek akkoriban, mint ahogyan azt a mai világban tapasztaljuk.
A félelmekkel való kapcsolatom egy folyamatos tanulási folyamat. Néha megijesztenek, máskor viszont arra ösztönöznek, hogy szembenézzek a kihívásokkal. Míg egyes félelmek megkötnek, mások motiválnak, hogy túllépjek a határaimon. Az a célom, hogy megértem őket, és ne csak elkerüljem, hanem felfedezzem, mit taníthatnak nekem önmagamról és az életről. A félelmeim így nem csupán akadályok, hanem lehetőségek is, hogy fejlődjek és erősebbé váljak.
Küzdök velük. Vágyom arra, hogy természetes viszonyt tudjak kialakítani a félelmeimmel és a halállal, de egyelőre nem megy. Nem szoktam beszélni ezekről az érzésekről, de itt vannak bennem. Például nem tudok a vágyott természetességgel felülni a lóra. Minden lóra ülés előtt félek, hiszen tudom, hogy lóra ülni veszélyes lehet. Viszont megküzdök a félelmemmel, és felülök rá - és tudom, hogy ez manapság nem mindennapi, hiszen az emberek többsége nem engedi bele magát olyan folyamatokba, amelyeket nem tud kontrollálni. Holott azt gondolom, hogy minden elfordulás, bezárkózás és tagadás életellenes. Én próbálom úgy alakítani a mindennapjaimat, az életem, hogy ne nyomjam el magamban a civilizációnkra jellemző, bennem is jelen lévő félelmeket. Nem a felszabadulás vágya vezérel ebben a folyamatban, hanem a nyílt, természetes, elfogadó működésre való törekvés.
Úgy vélem, hogy nem érdemes elzárkózni egy távolságtartó, elszigetelt világba, ahol ugyan biztonságban érezhetjük magunkat, de közben mélyen ott motoszkál bennünk a tudat, hogy valami hiányzik. Az „Anyám tenyere” című könyvemben éppen ezt a természetes létezési módot kutatom. Milyen környezet, gondolkodásmód és attitűd segíthet abban, hogy úgy működhessünk, ahogy azt a Jóisten eredetileg elképzelte számunkra?
Hogyan találhatsz összhangot a körülötted lévő természettel és a saját belső világoddal?
Az otthonomat körülvevő erdő és az ott élő állatok folyamatosan inspirálnak, ahogyan a magány és a közösség harmóniában megélt pillanatai is. Nagyszerű érzés valódi kapcsolatokat kialakítani különböző generációk képviselőivel, és ápolni a régi ismeretségeket. Például a mai napig gyakran látogatom meg édesanyám barátait, Árpi bácsit és a családját, és mindig örömmel üdvözöljük egymást. Ezek a találkozások segítenek abban, hogy tisztábban lássam azokat a vágyakat, amelyek előre visznek, és lehetővé teszik számomra, hogy lemondjak azokról a célokról, amelyek csak visszatartanak. Folyamatosan arra törekszem, hogy jelen legyek az életemben, figyelve arra, mi történik bennem és körülöttem. Ezen kívül megkönnyebbülést hoz, ha távol tudom tartani magamtól a bürokrácia terheit, hiszen ezáltal még inkább kapcsolódhatok a természethez, legyen az belső vagy külső.
A Pilisben élni számomra egy varázslatos élmény, amely minden nap új inspirációt ad. A lankás dombok és sűrű erdők között barangolva úgy érzem, mintha egy mesebeli tájban élnék. A természet közelsége folyamatosan emlékeztet arra, hogy mennyire fontos a harmónia a környezettel. Az évszakok váltakozása lenyűgöző látványt nyújt, a tavaszi virágzás színekben pompázik, míg ősszel a fák aranyszínű ruhát öltenek. Az itt átélt csendes pillanatok, amikor a madarak csicsergése és a szél zúgása kíséri a gondolataimat, segítenek a kreatív energiák felszabadításában. A Pilis nem csupán egy hely, hanem egy élő inspirációs forrás, amely táplálja a regényem világát és karaktereit. Éppen ezek a természeti csodák és a hely szelleme formálják a történetemet, és segítenek abban, hogy a szavak életre keljenek. Az új regényem helyszíne nemcsak a szöveg hátterét adja, hanem a lelkem egy darabját is magában hordozza.
Új otthonra találtam itt. Az Alföld szívében nőttem fel, ahol a gyerekkorom varázsa a végtelen térben rejlik, ahol a szem a horizontig kalandozhat, és a homokkal borított tájat akácfák színesítik. Ez a látvány mélyen belém ivódott, mégis mindig is vágyakoztam az erdők hűvös ölelésére, a hegyek magasságába, ahol a természet más arcát ismerhetem meg.
A jelenetnek olyan eredendő súlya, mélysége és természetessége volt, hogy teljesen magával ragadott, és könnyedén bele tudtam képzelni magam. Ekkor szinte tudat alatt kezdtem keresni az utat, hogy megvalósíthassam ezt az életformát – és itt újra rátérek az előző gondolatomra. Az segítette a kapcsolat kialakulását a külső világ és a belső énem között, hogy komolyan vettem gyermekkori álmaimat, és nem engedtem, hogy mások eltántorítsanak tőlük. Hatalmas vágy hajtott, hogy az erdő mélyén éljek, és ezt sikerült is megvalósítanom. A mai napig saját utamat járom – emiatt néhányan furcsán néznek rám a környezetemben.
Amikor tanácsot kérek másoktól, gyakran hallom a válaszokat: „Rendben, Laci, elmondom, mit gondolok, de úgysem fogod követni a javaslataimat.” Pedig számomra nem az a lényeg, hogy a mások véleményét szó szerint kövessem, hanem inkább az, hogy megismerjem, mások hogyan közelítik meg a dolgokat. Számos nézőpontot meghallgatva, és saját gondolataimat is figyelembe véve formálom meg az álláspontomat. Hihetetlenül boldoggá tesz, hogy ennek a folyamatnak köszönhetően, és a gyermekkori álmaim megvalósítása érdekében a Pilis varázslatos környezetében könyveket és dalokat írhatok, miközben az erdő ölelésében fát vághatok.
Hogyan érdemes megélned a modern kori remetelétet úgy, hogy közben művészeted iránti érdeklődés sokakat vonz? Az első lépés a belső béke megtalálása és a saját kreatív világod felfedezése. Az elvonulás lehetőséget ad arra, hogy mélyebben elmélyedj a művészetedben, miközben a világ zajától távol, a saját ritmusod szerint alkothatsz. Érdemes kihasználni a digitális platformokat, hogy megoszd alkotásaidat és tapasztalataidat a külvilággal. Az online közösségek segíthetnek abban, hogy kapcsolatban maradj más művészekkel és a közönséggel, anélkül, hogy feladnád a remeteléted. Az esztétikai élmények és a személyes történetek megosztása révén inspirálhatod másokat, miközben megőrzöd a kívülről jövő zavaró tényezőktől való távolságot. A természetben való időtöltés is kulcsszerepet játszhat. Fedezd fel a körülötted lévő világot, és engedd, hogy a táj formálja művészetedet. Az egyszerű életmód és a természet közelsége gazdagíthatja kreatív kifejezésmódodat, és új inspirációkat adhat. Végül, ne feledd, hogy a remeteléted nem csak az elvonulásról szól, hanem a belső utazásról is. Engedd, hogy a művészeted tükrözze a saját tapasztalataidat és érzéseidet, így a közönség is hitelesen kapcsolódhat hozzád. Az autentikus kifejezés és a mély érzelmek vonzzák a figyelmet, és lehetőséget adnak arra, hogy a modern kori remeteként is otthon érezd magad a világban.
Ez egy aprócska ország, ahol a lakosság száma is meglehetősen csekély. Mégis, egy különleges, izgalmas közönség figyelemmel kíséri a dalaimat. Azonban a mindennapi élet apró pillanataiban, mint amikor edzeni indulok az Újpesti Dózsába, sokan nem ismernek fel. Így, noha széles körben elérhető vagyok, a hírnév nem határozza meg a kreatív folyamataimat. Szabadon alkothatok, és ha éppen a középkor világába vágyom, hát odautazom! Az új regényem három évig tartó munkálatai is erről szóltak. A folyó című albumomon már szintén erősen jelen van ez a kor. Nemrégiben pedig megjelent a Csernovszky Márkkal közös balladalemezem, A mennybe vitt leány, amelyben klasszikus középkori balladákat dolgoztunk fel. Így hát zavartalanul élem meg az alkotói ciklusaimat, miközben kíváncsian figyelem, hogyan tud a közönség kapcsolódni hozzám ezen az úton. Az Öreg Banda című könyvem esetében biztos voltam benne, hogy a közönségem nyitottan fogadja majd. Most azonban izgatottan várom, hogy az Anyám tenyere mennyire lesz könnyen befogadható az olvasóim számára.
Az eddigi tapasztalataim alapján egyértelmű, hogy a könyv iránti érdeklődés rendkívül élénk, ugyanakkor az emberek óvatosan közelítenek hozzá. Magam elé tűztem egy célt: ez a könyv lett a hegycsúcs, amit meg akartam hódítani. A mászás nem volt egyszerű feladat - rengeteg munka és energia fekszik benne. Úgy érzem, hogy a közönségnek is komoly erőfeszítéseket kell tennie ahhoz, hogy igazán megértse és magáévá tegye a mű üzenetét.
Mit értesz súlyos sziklák alatt?
A regény témája önmagában is kihívást jelent, de számomra különösen fontos, hogy olyan megközelítést választottam, amely új, még feldolgozatlan kérdéseket vet fel. Ezek olyan problémák, amelyek régóta foglalkoztatják az embereket, és engem is mélyen érintenek. Az írás során arra ösztönzöm az olvasókat, hogy merjenek új perspektívákból ránézni ezekre a kérdésekre, és bátran beszéljenek róluk. Vegyük például a spiritualitás iránti vágyat, amely sokakat foglalkoztat, de mégis tabuként kezelik. Milyen irányba fordul a társadalom, amikor a modern világban a hagyományos vallási keretek, mint például a kereszténység, már nem kínálnak kielégítő válaszokat? Miként elégíthetjük ki azt a belső szomjúságot, amely a hívő lét szellemi tapasztalata után vágyakozik? Ezek a kérdések nem csupán elméleti szinten érdekesek, hanem mélyen érintik mindennapi életünket és lelki fejlődésünket is. Az én célom, hogy bátorítsam az olvasókat a diskurzusra, hiszen csak így találhatunk új utakat a válaszokhoz.
Igen, a regény középpontjában valóban az istenkeresés áll, amely mélyen átszövi a szereplők életét és döntéseit. A történet során a karakterek különböző utakat járnak be, miközben a hit, a spiritualitás és a megértés után kutatnak. Ez a belső utazás nemcsak a személyes fejlődésüket tükrözi, hanem rávilágít arra is, hogy az emberek hogyan viszonyulnak a transzcendenshez és a saját identitásukhoz. Az istenkeresés tehát nem csupán egy téma, hanem a létezés mélyebb értelmének feltárására tett kísérlet is.
Végső soron a válasz igen. A természet és az állatok csupán eszközök ebben a szellemi folyamatban. A remeték számára a velük való kapcsolódás az Istennel való viszonyuk erősítését és fenntartását szolgálta. Ők nem a természet szépségeibe szerettek bele, és nem is a természethez vonzódtak, hanem a természetben felfedezett Istenhez. Az állataik iránti szeretetük nem csupán a hús-vér lények iránti vonzalom volt, hanem a bennük rejlő isteni esszenciát tisztelték. Ilyen értelemben a természetet csupán egy kapu, egy közvetítő közegként szemlélték, amelyen át elérhették a szentet.
Hogyan sikerült ennyire világosan és tömören kifejezned ezt a komplex, szavakon túlmutató témát?
Kísérletet tettem arra, hogy felfedezzem, miként tükröződik a könyvben megjelenő remete, Pomuk és a katolikus pap, Lőrinc közötti párbeszéd. Pomuk igyekszik megértetni Lőrincnek, hogy számára az evangélium nem nélkülözhetetlen, hiszen a természet és az állatok világán keresztül is képes kapcsolatba lépni Istennel. Kiemeli azt a fontos gondolatot is, hogy egy szeretetben élő ember miért nem tudja magáénak érezni a bűnösség terhét. A két karakter közötti diskurzus rendkívül lényeges, ezért olyan teret próbáltam kialakítani számukra, ahol nyitottak lehetnek egymás nézőpontjaira. Kölcsönös vágyuk a megértés iránt lehetőséget teremt arra, hogy ahelyett, hogy elzárkóznának egymástól, inkább közeledjenek egymáshoz.
A történet folytatásában Pomuk belátja, hogy az erdő és az általa egészen odáig vallott hitvilág segítségével csak saját magán tudott segíteni, és annak érdekében, hogy a magukra hagyott kékesi parasztembereken, a faluban élő tömegen segítsen, be kell állnia az evangélium mögé. Hiszen az evangélium - legalábbis szerintem - arra lett kitalálva, hogy általa olyan emberek is eljuthassanak Istenhez, akik számára nem közvetlen élmény a hit és nem természetes a spiritualitás. Azoknak nincs szükségük rá, akik éber Isten-kapcsolattal születtek. Pomuk ilyen, és az erdő közepén könnyen meg is élhette ezt. Mégis kilép a saját erdejéből és belép a civilizáció erdejébe, hogy kolostort alapítson és az evangélium által segítse az embereket.
A mai társadalom működése során egyre inkább észlelhető, hogy sok ember magányosan küzd a mindennapokkal, miközben a hagyományos vallási keretekkel való azonosulás egyre nehezebbé válik számukra. Ezek a közösségek, amelyek egykor összetartották az embereket, ma már nem tudják betölteni ezt a szerepet. Az egyedül hagyott egyének gyakran nem érzik magukénak a bűntudatot, és ezáltal távol kerülnek a vallási tanításoktól, ugyanakkor szívük mélyén vágyakoznak a spiritualitás iránt, és keresik a kapcsolódást Istenhez. Ez a belső feszültség sokakat arra ösztönöz, hogy felfedezzenek új utakat a transzcendens felé, de gyakran nem világos számukra, hogy mi akadályozza meg őket ebben a keresésben. A kérdés, ami foglalkoztatja őket, az, hogy milyen tényezők állnak a spiritualitás megélésének útjában, és miért érzik úgy, hogy távol állnak attól a szent kapcsolattól, amelyre vágynak. Az elvárások, a társadalmi normák vagy éppen a személyes tapasztalatok mind hozzájárulnak ahhoz, hogy sokan elveszítik az utat a hithez és a lelki beteljesedéshez. Az emberek tehát egy olyan világban élnek, ahol a spiritualitás iránti igény megvan, de a hozzá vezető ösvények nem mindig egyértelműek, és ez gyakran félelmeket, kételyeket ébreszt bennük.
Miért változtattad meg a mű tervezett címét, és lett Vad helyett Anyám tenyere?
Egyrészt azért, mert egy kortárs olasz író munkájának címe A vad, másrészt pedig mert úgy éreztem, hogy ez a cím nem igazán tükrözi a könyv mélyebb érzéseit és hangulatát. Túlzottan is a tárgyakra fókuszál, nem adja vissza a történet lényegét. Valószínű, hogy éppen ezért került az Anyám tenyere cím az alcímek közé a kéziratokon már korábban is. Amikor a megjelenés előtti utolsó találkozónkon a kiadó felvetette, hogy esetleg keressünk más alternatívát a Vad helyett, azonnal azt válaszoltam: igen, az Anyám tenyere legyen az új cím.
Az írói alkotófolyamat során mennyire formálják az olvasók véleményei a gondolataimat?
A lényegi folyamataim során nem gyakorol rám befolyást. Nem határozza meg, hogy miről írok, illetve mennyire mélyre ások le önmagamban, hogy rátaláljak a számomra fontos válaszokra. Ugyanakkor elengedhetetlen számomra, hogy az anyag befogadható legyen a közönség számára, és hogy képesek legyenek azonosulni vele.
Ilyen értelemben befolyásol. Számít nekem, hogy tudok-e a leírt dolgokról úgy beszélni, hogy azzal ne csupán önmagam számára, hanem mások számára is nyissak csatornákat. Egy barlangász vagyok, és úgy próbálom feltárni a Föld gyomrában lévő vermet, hogy az aztán mások számára is megtekinthető legyen. Hajt a megosztás öröme. Ez az öröm vezérelte a Dömörkapu Rengeteg létrehozását is. Olyan helyet hoztunk létre a feleségemmel, ahol mi jól érezzük magunkat, és szívderítő látni, hogy mások is jól érzik ott magukat.
Hogyan tudtátok úgy kialakítani az erdei büféként, közösségi térként és szálláshelyként egyaránt üzemelő Dömörkapu Rengeteg belső terét és környezetét, hogy az igazán titeket tükrözzön?
Az elképzeléseim valóra váltása részben a szenvedélyem, részben pedig a pénzügyi kényszer szülötte, hiszen saját kezemmel alakítottam ki a belső tér egyes elemeit, például a büfé italospultját. Egy traktor segítségével kihúztam az erdőből egy gyönyörű tölgyfát, amit aztán gondosan felvágtam, és ezáltal született meg a pult, amely harmonikusan illeszkedik a többi fafelülethez. Igazán élvezem a terek berendezését, és az álmom egyedi, előre megálmodott koncepcióm alapján formáltam meg az enteriőrt és a dekorációt. A feleségem, Sári csodás természetfotóiból hatalmas posztert készítettem, így varázsolva különleges hangulatot a konyhába. Gyerekkoromban építész szerettem volna lenni, így mondhatni, hogy egy építész álma éledt újjá bennem.
Az építőmérnöki karon szereztem diplomát, de a szakmám helyett a filmes világra léptem. Az építészet iránti szenvedélyem azonban a mai napig megmaradt, és folyamatosan inspirál, hogy új tereket és épületeket teremtsek. Jelenleg például egy pilisi fakápolna megálmodásán dolgozom, és már elkezdtem gyűjteni a szükséges faanyagokat a projekthez. Sári, a feleségem, kiváló háziasszony, aki mindig nyitott és befogadó. Mindenki, aki a büfébe érkezik, azonnal hozzá fordul. Ő nemcsak az ételekért felelős, hanem a programok megtervezéséért is, így az ő kedvessége és gondoskodása minden látogató számára érezhetővé válik.
