Madaras Norbert megfogalmazása szerint nálunk a második vagy a harmadik legerősebb csapat hiányzik.

A két ezüstéremmel zárult szingapúri világbajnokságot Madaras Norbert, a Magyar Vízilabda Szövetség elnöke és kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó, részletesen elemezte az InfoRádió Aréna című műsorában. Beszélgetése során nem csupán a torna során felmerült, de gyakran elhanyagolt nehézségekre is kitért. Átfogó áttekintést nyújtott a sportág hazai helyzetéről, valamint a Los Angeles-i olimpia előtt álló három év kihívásairól és feladatairól is.

A magyar vízilabda-válogatottak két ezüstéremmel tértek haza a szingapúri világbajnokságról, ami önmagában is figyelemre méltó teljesítmény. Különösen értékes ez a siker, ha figyelembe vesszük a fiatalítási törekvéseket, amelyek a csapatok jövőjét hivatottak biztosítani. A tornát megelőzően a célkitűzés az volt, hogy a legjobb négy közé kerüljenek, és lehetőség szerint érmet is szerezzenek. Ezen eredmények fényében elmondható, hogy a fiatal játékosok beépítése nemcsak sikerült, hanem a csapatok teljesítményét is jelentősen növelte. Hogyan értékeled ezt a két érmet a fiatalítás fényében?

Határozottan pozitív érzésekkel tekintek vissza az eseményekre, és a tapasztalatok tükrében azt kell mondanom, hogy 95%-os elégedettséggel tekinthetünk a történtekre. Amint mindkét csapatunk bejutott a döntőbe, természetesen elkezdtek kibontakozni az álmok, és ahogy haladtunk a négy közé, egyre inkább felerősödött bennünk a remény, hogy legalább az egyik csapatunk megnyerheti a trófeát. Ennek ellenére érződik egy kis csalódottság, de összességében óriási sikernek tartom, hogy két csapattal is a döntőig jutottunk egy világbajnokság keretein belül.

Mennyi idő elteltével kezdett el örömet érezni az ezüstök iránt?

Kettéválasztanám a tapasztalataimat. A lányok esetében a döntőben nem igazán volt reális esélyünk a győzelemre. Az addigi teljesítményünk jó volt, de ott hiányzott néhány kiemelkedő egyéni teljesítmény, ami általában elengedhetetlen a döntők megnyeréséhez. Ezt könnyen el tudtam fogadni, hiszen láttam, hogy az ellenfelünk valóban jobbnak bizonyult nálunk. A fiúknál viszont egy kicsit más volt a helyzet. Tisztában voltam vele, hogy a spanyol csapat rendkívül erős, de voltak olyan pillanatok a mérkőzés során, amikor úgy éreztem, hogy a meccs inkább nekünk kedvez. Az utolsó negyed előtt 10-9-re vezettünk, de sajnos ott elvesztettük a negyedet, ami miatt ez a helyzet nehezebben feldolgozható. Ugyanakkor azt is érzem, hogy a spanyol válogatott nemcsak előttünk, hanem az egész mezőny előtt is kiemelkedő formában van. A győzelem lehetősége benne volt a levegőben, és sajnálom, hogy nem tudtuk kihasználni.

A szakmai irányítás úgy tűnt, szívből jövő elismeréssel gratulált azonnal a spanyol csapatnak. Ennek valószínűleg az az oka, hogy Varga Zsolt és csapata rendkívül jó viszonyt ápol a spanyol vezetés szinte minden tagjával.

Ez egy meglehetősen kicsi világ, és valóban jó viszonyban vagyunk. Egyrészt az a feladata, hogy gratuláljon, másrészt pedig ő is azonnal észrevette, mi az, ami hiányzott, vagy miben voltak esetleg ők erősebbek. Talán emiatt érezhet hiányt ő is, meg mások is, hiszen volt egy időszak, körülbelül két és fél negyed után, amikor úgy tűnt, hogy nagyobb kontroll alatt tartottuk a mérkőzést.

David Martín csapata is kiemelkedő eredményeket ért el, és a két csapat rengeteg időt és energiát fektetett a felkészülésbe. Varga Zsolt hangsúlyozta, hogy közösen szeretnék folytatni a munkát. Kérdés, hogy a spanyol válogatott mennyire tudja majd tovább húzni a magyar csapatot, és mikor érhetjük utol őket. Mennyire reális ez a célkitűzés?

Tavaly, az olimpia előtti napokban eltöltöttünk néhány felejthetetlen napot Spanyolországban, ahol együtt készülhettünk. Idén sem véletlenül hívtuk meg őket a BENU-kupára, hiszen ők is jelen voltak. A játékstílusuk kicsit eltér a megszokottól: támadásban rendkívül dinamikusak, míg védekezésük precíz és jól megtervezett. Szinte mindig valami új megoldással állnak elő, különféle védekezési formációik vannak, és még a középkezdések után is meglepnek minket a stratégiájukkal. Nem szeretném túlságosan elemezni a részleteket, de az biztos, hogy sokat tanulhatunk tőlük. Taktikailag is kiemelkedően felkészültek. Nemcsak előttünk járnak, hanem úgy érzem, hogy a mezőny többi csapata előtt is. A fiatal játékosainknak különösen fontos, hogy megszokják ezt a szintet; minél többször mérkőzünk meg velük, annál inkább csökkenhetnek a köztünk lévő különbségek.

Nem volt nagy különbség. A csoportkörben a meccs nagy részében sikerült velük egy szinten lenni, sőt vezetett is a magyar válogatott, viszont mindkét mérkőzésen az utolsó negyedben felülkerekedtek a spanyolok.

Valóban, ez a helyzet nem csupán nálunk, hanem úgy tűnik, minden csapatnál megfigyelhető. Közhelynek tűnhet, de egy mérkőzés igazán négy negyedből áll, és a csapatok az utolsó pillanatig küzdenek, állandóan dolgoznak, és a tehetséges játékosaiknak köszönhetően még a nehezebb időszakokon is átlendülnek. A döntőben is hasonló forgatókönyv zajlott, hiszen szinte a legutolsó percekig szoros versenyt vívtunk egymással.

Volt, aki a szakmában úgy vélekedett, hogy talán nem kellett volna annyira szabadjára engedni a legjobb lövőinket. A vízilabdában mindig is vitatott kérdés, hogy kinek adunk lehetőséget a lövésre. A világklasszis játékosok általában kevesebb teret kapnak az ellenfelektől, de néha még ez sem elegendő, hiszen ami igazán megkülönbözteti őket, az a képességük, hogy bármilyen helyzetből betaláljanak.

Ezeket a dalokat nagyon sokat hallgatom, és úgy érzem, hogy ebben a folyamatban jelentős fejlődésen mentem keresztül, és türelem is jellemzi a hozzáállásomat. Ha a hétköznapi életből emelünk ki egy példát, mindannyian tudjuk, hogy Messi kiemelkedő focista, aki rendszeresen szerez gólt. Felmerül a kérdés, hogy ha tudtuk, hogy ő a legjobb, miért nem próbálták meg semlegesíteni őt. Hasonló helyzet áll fenn nálunk is. Rengeteg kiváló lövőnk van, és nem csak egy vagy kettő. Utólag visszatekintve, elmondhatom, hogy sokszor hagytuk, hogy Sanahuja vagy Granados kapura lőjön, de ez is hozzájárul ahhoz, amiért ők ilyen jók. Nekünk is volt olyan mérkőzésünk, ahol a legjobb játékosaink a legtöbb gólt szerezték, miközben az ellenfél is tisztában volt a képességeikkel. Két nappal korábban is elmondhattuk volna, hogy Mandics öt vagy hat gólt lőtt, hiszen tudtuk, hogy ki ő, és ez az ő tehetsége. Ez azonban sokkal bonyolultabb, mint ahogy a tévé előtt tűnik. Senkit sem akarok megbántani, de egy világsztár attól válik világsztárrá, hogy akkor is az, amikor az ellenfél is tudja, hogy valószínűleg ő a legjobb a pályán.

Varga Zsolt hosszú ideje formálgatja a keretét. A budapesti világbajnokság után lett szövetségi kapitány három évvel ezelőtt. Egy Európa-bajnoki ezüsttel nyitott. Már akkor is érződött, hogy hosszabb távra tervez, a párizsi olimpiáig, majd a szövetség meg is adta a felhatalmazást ehhez. Ebben a ciklusban is folytatta a fiatalítást, de olyan játékosokat is a keretébe tett, akik korábban már ott voltak a keret peremén és most is voltak olyan fiatalok, akik több év munkájának eredményeként jutottak el erre a szintre. Ugyanakkor hiányoztak ugyanakkor nagy nevek. Vogel Soma a sérülése miatt. Varga Dénes nem játszik most már a válogatottban, még nem vonult vissza, de a következő időszakban Cipruson szerepel majd. Nem volt ott a csapatban Zalánki Gergő sem. Három kulcsfontosságú, meghatározó játékos az elmúlt időszakból.

Zsolt 2022 júliusában vette át a szövetségi kapitányi posztot, és munkásságát talán érdemes két szakaszra bontani. Az új kapitány egy már meglévő, részben felkészült csapatot örökölt, amely korábban világbajnokságokon, Európa-bajnokságokon és olimpiákon is szerepelt. Azonnal megkezdte a fiatal tehetségek integrálását a csapatba, amelynek eredményeként 2024 januárjában egy fiatalabb kerettel indultunk az Európa-bajnokságon, ahol végül a negyedik helyet szereztük meg. Ez a lépés azt a célt szolgálta, hogy az olimpia után is fenntartsuk a magas szintű vízilabdát, és megteremtsük a jövő csapatának alapjait. Az igazi fiatalítás az olimpia után vette kezdetét, és úgy vélem, hogy Zsolt jól indította el ezt a folyamatot. Nem csupán azért, mert döntőt játszottunk, hanem mert a vízilabda-szövetség elvárásai között szerepelt, hogy a fiatalok beemelése prioritás legyen. A cél az volt, hogy olyan játékosok tűnjenek fel, akikről a szakma tudja, hogy tehetségesek, de a közönség is megismerje őket, még azok is, akik csak ritkán néznek vízilabdát. Itt emelném ki Nagy Ákost és Vismeg Zsombort, akik valóban letették a névjegyüket a tornán. Fontos megjegyezni, hogy ezek a fiatalok nem a semmiből bukkantak fel; klubjaikban kiváló munkát végeznek, és edzőik is sokat foglalkoznak velük. Zsolt is folyamatosan segíti őket, edz velük, és eddig is a válogatott közelében voltak. Bár eddig nem kaptak lehetőséget a világversenyeken, tudható volt, hogy előbb-utóbb eljön az ő idejük. Az elmúlt időszakban voltak nehézségeink, de ezt a világbajnokság alatt sem a stáb, sem én nem hangsúlyoztuk, mert tudatosan akartuk megőrizni a csapat egységét. Valóban, az egyik legjobb játékosunk, Zalánki Gergő, úgy döntött, hogy pihen, miután Máltán játszott, és jelenleg is ott van. Ezt már két évvel ezelőtt, a fukuokai világbajnokság után jelezte, ahol MVP volt, és nagy része volt a világbajnoki cím megszerzésében. Emellett Vogel Soma is szenvedett egy csípősérülést, ami miatt nem tudott részt venni a világbajnokságon. Így két újonc kapussal vágtunk neki a tornának, akik, úgy érzem, jól helytálltak, de újoncként nehéz beállni a kapuba. Ráadásul Jansik Szilvéről a második mérkőzés után kiderült, hogy nem játszhat tovább, mivel szemsérülést szenvedett, ami a torna előtt merült fel. Ő elsősorban védekezésben hiányzott, ami további kihívások elé állította a csapatot.

Maradandó sérülést kockáztatott volna?

Teljesen egyetértek, hiszen az egészség és a látás elsődleges jelentőséggel bír, sokkal fontosabbak, mint hogy ezeket kockáztassuk. Ezért a második mérkőzés után úgy határoztunk, hogy számára a világbajnokság itt véget ér.

A korábbi csapatkapitány szerepe az utóbbi években kulcsfontosságú volt a csapat dinamikájában.

Igen, abszolút. Eggyel többen vagyunk mindig, tizenöt játékos volt kint, tizennégyen játszottak egy meccsen, mivel ő is kivált, a továbbiakban nem volt lehetőség arra, hogy játékosokat váltsunk vagy cseréljünk. Szándékosan nem hangsúlyoztuk ezeket, de nehézség volt, amit meg kellett oldani. Emiatt nagyon meg kell dicsérnem a csapatot. Nem úgy reagált, hogy összedőlt a világ, micsoda nagy baj van, sőt, ezekből a nehézségekből jól jöttünk ki. Ott voltam a csapattal, velük megyek, velük lakom, egyetlen panaszkodó hangot sem hallottam, miközben nyilván bánták ezeket a dolgokat, vagy bántotta őket, és tudták, hogy ez szakmailag gyengít minket, de mégis azt gondolom, hogy mindenki tette tovább a dolgát, és nézett előre. Biztos, hogy ez is benne volt abban, hogy döntőt játszottunk.

Manhercz Krisztián nemrégiben megosztotta velem, hogy a jelenlegi csapat talán még egységesebb és összetartóbb, mint valaha. Érdeklődtem a véleménye iránt, és ő magától emelte ki ezt a szempontot. Tavaly, a párizsi olimpia előtt és alatt a hangulat nem volt ennyire laza. Nyilván a nagyobb tét is közrejátszott ebben, de már a felkészülési tornák során is érezhető volt, hogy a csapatdinamika nem működött tökéletesen. A játékosok között nem volt meg az a szoros kémiai kapcsolat, amely a legmagasabb szintű összhangot tükrözte volna.

Az biztos, hogy az olimpia előtt annyiban nehezebb dolguk volt a játékosoknak vagy a stábnak, hogy egy évvel az olimpia előtt világbajnokok lettünk, biztos, hogy nyomasztotta őket, és valami aztán egy picit félrement, nüanszok hiányoztak. Azt azért nem mondanám, hogy nem volt egységes a csapat. De most egy picit könnyedebb vagy fiatalosabb volt. Ez látható volt a vb előtt az edzéseken, a felkészülési meccseken, a BENU-kupán.

Manhercz Krisztián személyisége is kellett akár ehhez, aki most a csapatkapitány?

A fiatalítás és megújulás gyakran magával hozza a változás szelét. Fontos azonban, hogy a felelőtlenség eltűnt, és magunk elé magasabb mércét állítottunk. Ennek ellenére bízom benne, hogy meg tudjuk őrizni azt a jó értelemben vett lazaságot, amely a csapatunk szellemének része. A mérkőzéseken és a lövéseken is jól látszott, hogy bátran vállalták a kihívásokat, nem gondolkodtak túl sokat, és nem nehezedett rájuk az a nyomás, ami az utóbbi években oly gyakran jellemezte a játékunkat.

A női válogatott esetében is jelentős átalakuláson ment keresztül a csapat, amely a fiatalítást célozta meg. Számos kulcsjátékos sajnos különböző okok miatt nem tudott részt venni a világbajnokságon, így új arcoknak nyílt lehetőségük megmutatni tehetségüket. Különösen figyelemre méltó, hogy a kapuban Neszmély Boglárka először lépett a reflektorfénybe, és komoly szerepet vállalt a csapat teljesítményében. A szakmai stáb is átalakult, hiszen Cseh Sándor, aki eddig társkapitány volt, most már egyszemélyes szövetségi kapitányként irányítja a csapatot. Az eredmények is biztatóak, hiszen a csapat ezüstérmet szerzett, akárcsak a legutóbbi világbajnokságon Dohában. A fiatalítás folyamata a nőknél tudatosan zajlott az olimpiai ciklus első évében. A cél az volt, hogy új tehetségeket vonjanak be, miközben megőrizzék a csapat tapasztalatát és eredményességét. A fiatal játékosok integrálása nemcsak friss energiát hozott a csapatba, hanem lehetőséget biztosított arra is, hogy a jövőbeli versenyeken is versenyképesek maradjanak. Mindez hozzájárulhat a női válogatott hosszú távú sikeréhez és fejlődéséhez.

Még ha nem is tudatosan, de az elmúlt tíz-tizenöt évben, vagy mondhatom húsz évben a női póló mindig a férfinak az árnyékában volt. Ez máshol is így van, nem csak Magyarországon.

Lehet, hogy ez csak az amerikaiakra jellemző.

Természetesen! Íme egy egyedi átfogalmazás a szövegedből: Valóban, a férfi vízilabda sokszor látványosabb és érthetőbb a közönség számára, míg mi talán nem fordítottunk elég figyelmet erre a területre. Más csapatok viszont jelentős fejlődésen mentek keresztül, például az Egyesült Államok, Spanyolország és Hollandia válogatottjai. Néhány évvel ezelőtt ezek a csapatok előttünk jártak. A fiúk mezőnyében viszont egy szélesebb skála létezik, ahol az első és ötödik hely között minimális a különbség a csapatok teljesítménye között. Amikor eljutottunk a fukuokai világbajnokságra, az USA, Spanyolország és Hollandia a mezőny élén helyezkedett el, míg mi egy második csoportba tartoztunk. A női vízilabda fejlődése figyelemre méltó, de lehet, hogy mi nem tartottunk lépést ezen a téren. Ez közös felelősségünk, és nem csupán a szövetségi kapitány vagy egy-egy klub hibája; egy kapitány mindig abból dolgozik, amit a klubok biztosítanak számára. A szemléletváltás, a szövetség és a környezet is jótékony hatással volt a fejlődésünkre. Célunk az volt, hogy felzárkózzunk a legjobb három csapathoz. A helyzet viszont az, hogy más csapatok is feljöttek, és kialakult egy erős ötös-hatos mezőny, amelyből bármelyik csapat világbajnoki címet nyerhetett. Láttam a holland és ausztrál csapat összecsapását az ötödik helyért, és az akár egy döntő is lehetett volna. A tavalyi olimpián mindkét csapat a dobogón állt, míg most az ötödik és hatodik helyért küzdöttek. Rengeteg kiváló csapat van, amelyek nagyon közel állnak egymáshoz, és szerencsére mi is ott vagyunk a mezőnyben!

A fiatalokkal közösen dolgozva Cseh Sándor szövetségi kapitány hangsúlyozta, hogy az igazi fejlődéshez elengedhetetlen, hogy a csapat stabil teljesítményt nyújtson, függetlenül attól, hogy Keszthelyi Rita éppen milyen formában van. Még ha Rita esetleg kevesebb szerephez jut is, fontos, hogy a csapat minden tagja képes legyen megoldani a kihívásokat. Bízunk benne, hogy Keszthelyi hosszú távon is megőrzi jelenlegi szintjét, hiszen már most is a torna legjobb játékosának bizonyult. Azonban a csapatnak minden körülmények között helyt kell állnia, és együtt kell működnie a siker érdekében.

Lehetséges, hogy az elmúlt évek során túlzottan megterhelő volt számára a nyomás, vagy esetleg az elvárások súlya.

De hát a képességei miatt.

Abszolút egyetértek. Különösen kiemelkedett a hazai mezőnyből, ám ezt az ellenfelek is észlelik, ezért számára rendkívül nehéz helyzetet teremtett. A modern csapatsportokban az a titok, hogy a csapatnak széles alapokra van szüksége, és a kispad is kulcsfontosságú. Ha tíz tehetséges játékosod van, akik közül bármelyik főszereplővé léphet elő, az jelentősen csökkenti a kiszámíthatóságodat, és nehezebbé teszi az ellenfelek felkészülését. Célunknak kell lennie, hogy minél több ilyen győztes mentalitású játékost neveljünk. Úgy érzem, ez a folyamat már elindult, hiszen a csapatban most olyan 18-19 éves fiatal lányok is szerepeltek, akik bizonyították, hogy van helyük a válogatottban. Meggyőződésem, hogy anélkül, hogy túl nagy nyomást helyeznék rájuk, hatalmas potenciál rejlik bennük. Ők lehetnek azok, akik a jövőben kiemelhetnek minket ebből az ötös-hatos csoportból.

Összességében milyen szinten van szabad kezük a szövetségi kapitányoknak? A keretkialakításkor, a keretszűkítéskor mennyire konzultál velük, mennyire szólhat bele akár az elnök, akár az elnökség a végső csapatba?

Ez az ő felelősségük és feladatuk. Az, hogy ők kivel konzultálnak, szintén az ő döntésük. Én mindig megosztom a véleményemet, de igyekszem óvatos és tapintatos lenni. Ha valami feltűnik, például a világbajnokság alatt, azt általában el szoktam mondani. Főként azokra a dolgokra összpontosítok, amelyekkel lehet valamit kezdeni. Azokról a kérdésekről, amelyekhez nem tudok hozzászólni, inkább később beszélek, hogy ne zavarjam meg a többieket.

Ha egy játékos otthon maradt, akkor már érdemes elengedni a kérdést, hogy miért nem van jelen.

Pontosan. Tudom, hogy milyen nehéz nekik, én igyekszem segíteni. Azt hiszem, az elnökségben is vannak olyan szakmához jól értő emberek, hogyha a szövetségi kapitány kikéri a véleményüket, akkor tudnak segíteni, és segíteni is szoktak. De végsősoron azért ez egy magányos és nehéz feladat, a kapitány adja hozzá a nevét, az arcát, neki kell meghozni a végső döntést, hogy ki az a 15 játékos, vagy az olimpián 13, aki utazik, hogy néz ki a csapat, melyik az a poszt, ahova esetleg több játékost visz, vagy melyikre kevesebbet. A csapatkijelölés bizalmi feladat, ők látják legtöbbet a játékosokat a felkészülés alatt, nekik kell konzultálni klubedzőkkel, hogy kinek mi a maximuma, vagy ők csináltatják meg azokat a teszteket, amiből látszik, hogy ki mennyire terhelhető, hogy mondjuk másfél negyedet vagy kettőt tud játszani, vagy annál jóval többet is, akár majdnem az egész meccset a medencében tudja tölteni. A végső felelősség az mindig a szövetségi kapitányé, de ez valahol egy csapatjáték, jóval nagyobbak a stábok, mint mondjuk az én időmben voltak, vagy mondjuk még korábban. Sokkal nagyobb szerepet játszik a szárazföldi edzés, a sporttudomány, szerintem a mostani kapitányaink ebben elég jók, fejlődtek a korral azáltal, hogy odafigyelnek mindenre, és tényleg elég nagy stábjaink vannak. A szövetség feladata az, hogy ezeket a feltételeket biztosítsuk, de innentől a végső döntés a kapitányoké.

Néhány héttel a párizsi olimpia után, amikor véglegessé vált, hogy Cseh Sándor és Varga Zsolt maradnak a női és férfi válogatott élén, izgalmas változásokra került sor. Cseh Sándor szerepe kicsit átalakult, hiszen új stábbal dolgozik, és hangsúlyozta, hogy fontos lenne, hogy tapasztalt szakemberek irányítsák a teljes női és férfi szakágat. Az ő célja az volt, hogy a szakvezetők ne csupán az A-válogatott felkészülését menedzseljék, hanem szélesebb rálátásuk legyen a klubokra is, így hatékonyabban tudják befolyásolni a fiatal tehetségek fejlődését. De vajon mennyire sikerült ezt megvalósítani? Történtek-e lépések az integrált szemléletmód irányába, és valóban sikerült-e javítani a férfi és női szakágak közötti együttműködést? Az elkövetkező időszak fogja megmutatni, hogy a célkitűzések mennyire váltak valóra, és hogy ezek a változtatások milyen hatással lesznek a magyar vízilabda jövőjére.

Úgy érzem, jó irányba haladunk, de ennek megvalósítása nem egyszerű feladat. Az olimpia utáni tapasztalataim közül kettőt emelnék ki, amelyek különösen fontosak számomra. Az első, hogy bár a szövetségi kapitányok szerepe kiemelkedő egy-egy mérkőzés során - hiszen ők irányítanak és választják ki a legjobb játékosokat a világversenyekre - a napi szintű foglalkozás a játékosokkal nem az ő feladatuk. Most, hogy hazatértünk, a játékosok néhány hét pihenőt kaptak, majd visszatérnek klubjaikhoz, és decemberben találkozunk újra. Előtte talán lesz egy-két válogatott edzés, és januárban már az Európa-bajnokságra készülünk. Azonban fontos megjegyezni, hogy a játékosok nyolc és fél, kilenc, sőt akár tíz hónapot is a klubjaikban töltenek. Ezért elengedhetetlen, hogy a klubokkal szorosabb együttműködést alakítsunk ki. Szeretném, ha a szövetségi kapitányok év közben is fokozott figyelmet fordítanának arra, hogyan fejlődnek a játékosok, és hogyan teljesítenek. A másik tapasztalatom, amely különösen a női válogatottaknál volt szembetűnő, hogy az olimpiai év során rendkívül fontos a csapat összetartása. Például a dohai világbajnokság során a csoportmérkőzésen 13-9-re legyőztük az ausztrál csapatot, akik végül nem jutottak a legjobb négy közé, hiszen egy góllal kikaptak az Egyesült Államoktól a negyeddöntőben. Ők hazatértek, két hét pihenőt követően pedig újra összejöttek, hogy együtt készüljenek az olimpiára, mivel ez rendkívül fontos volt számukra. Valószínűleg ezek a finom részletek segítettek abban, hogy a korábbi vereségeik után a következő meccseken, például a hollandok ellen vagy ellenünk, ötméteres párbajban győzzenek, így jutottak el a döntőig az amerikai csapat ellen. Mi viszont visszaengedtük a lányokat a klubcsapataikhoz, ahol együtt játszottak, majd készültünk négy-öt hétig, de ez nem ugyanaz, mint öt hónap együttműködés. A tapasztalataim alapján a válogatottnak, különösen olimpiai évben, mindennél fontosabbnak kell lennie. Ezt a klubokkal és az elnökséggel is megosztottam, hiszen sokszor apró nüanszok dönthetnek el dolgokat, és nem mindegy, hogy öt hetet edzettél együtt vagy öt hónapot.

A magyar vízilabdasport tehetségmenedzselése egy rendkívül összetett és átgondolt folyamat, amelynek célja, hogy a fiatal és tehetséges játékosokat a lehető legjobban felkészítse a felnőtt válogatott szintjére. A tehetségkutatás már a legfiatalabb korosztályokban elkezdődik, ahol a sportági szövetségek és klubok figyelmesen keresik azokat a gyerekeket, akik kiemelkedő képességekkel rendelkeznek. A kiválasztott fiatalok számára különböző programokat és edzéseket szerveznek, ahol nemcsak a technikai tudásukat fejlesztik, hanem a fizikai állóképességüket és mentális felkészültségüket is. A tehetségmenedzselés során fontos szerepet játszanak a szakmai stábok és edzők, akik személyre szabott edzéstervet készítenek a fiatal sportolók számára, figyelembe véve az egyéni erősségeiket és gyengeségeiket. A tehetséges játékosokat gyakran bevonják a különböző korosztályos válogatottak edzésprogramjaiba, ahol nemcsak a versenyzési lehetőségeket kapják meg, hanem tapasztalatot is szereznek a legjobbak között. A rendszeres nemzetközi versenyeken való részvétel segíti őket abban, hogy megismerjék a nemzetközi szintű elvárásokat, és felkészüljenek a felnőtt válogatott szintjére. A sikerhez elengedhetetlen a családi és társadalmi támogatás is, hiszen a sportág iránti elköteleződés sokszor áldozatokkal jár, és a fiatal sportolók mellett fontos, hogy a családjuk is mellettük álljon. Ezen kívül a sportág népszerűsége és a sikeres szereplések a válogatottban inspiráló hatással vannak a fiatalokra, ami motiválja őket, hogy elérjék céljaikat. Összességében a magyar vízilabdasport tehetségmenedzselése egy komplex és jól kidolgozott rendszer, amely a fiatal sportolók folyamatos fejlődésére és sikeres integrációjára összpontosít a felnőtt válogatott keretébe.

Programunk, amelyet THG néven ismernek, a tehetségek gondozására összpontosít, és már a legfiatalabb korosztályokra is figyelmet fordítunk. Jelenleg a 2012-2013-as születésű gyermekek alkotják a THG korcsoportot, ahol elkezdjük felmérni azokat a tehetségeket, akik a jövőben akár a felnőtt válogatott tagjaivá is válhatnak. A legígéretesebb sportolókat összegyűjtjük, számukra edzéseket szervezünk, és külön figyelmet fordítunk az utánpótlás válogatottakra is, különösen azokra, akik az adott évben világversenyen vesznek részt, mint például az U16, U18 és U20 korosztályos csapatok. Ezek a fiatal sportolók intenzív edzésprogramokon vesznek részt, és a világ- és Európa-bajnokságok előtt hosszabb felkészülési időszakot kapnak. Jelenleg az U20-as női válogatottunk folytatja az együttműködést, míg az U18-as csapatunk és az U18-as fiúválogatott is felkészülés előtt áll. Évről évre hat utánpótlás-világversenyt rendezünk, amelyek remek lehetőséget biztosítanak a fiatal sportolók fejlődésére.

Általában ezeken a magyarok érmeket szoktak szerezni.

Nagyon büszkén mondhatom, hogy sok más vezető, vagy külföldi elnök, félig viccesen, szokta mondani nekem, hogy már biztos unják, persze van, aki gratulál. Eddig 15 világverseny volt, mióta elnök vagyok, mindegyiken a négyben voltunk, ez eléggé különleges, biztos kellett hozzá valamifajta szerencse is, de azért nagyon nagy munka van mögötte. Az utánpótlás-válogatottakkal foglalkozó edzőink sokat dolgoznak ezen.

Miként különbözik a jelenlegi rendszer attól, amelyet például Kemény Ferenc több évtizeddel ezelőtt teremtett?

Azt hiszem, teljesen más. Sokkal több edző dolgozik benne, talán sokkal profibbak is. Egy picit a szemlélet annyiban más - nem teljesen igaz, de így szoktam mondani -, hogy most már nem csak az a cél, hogy Kásás Tamásokat keressünk vagy találjunk, azt megtalálja mindenki. Lemész az uszodába, és látod, hogy annyival jobb. Azt szoktam mondani viccesen, hogy őt csak etetni kell, nem szabad hagyni éhen halni. Biztos, hogy világklasszis lesz. De most már inkább az legyen a cél, hogy mondjuk egy tízes skálán hatos vagy hetes játékosból csináljunk nyolcast vagy kilencest. Nagyon nagy munka, hiszen nem születnek mindig világsztárok. A tízes az a világsztár, de abból kevesebb van, csak néha van, de ő úgyis megmutatja majd magát. A mi felelősségünk az, hogy a hatosból hetest csináljunk, vagy nyolcast, az pedig nagyon nagy munka.

A méretek szerepe kulcsfontosságú a sportágban, különösen a vízilabdában, ahol a magasság és a súly jelentős hatással van a játékosok teljesítményére. A gyerekek fejlődése nagyon eltérő ütemben zajlik; vannak, akik korán érnek, és már fiatalon kiemelkednek fizikai adottságaikkal, míg mások később bontakoznak ki. 2025-re a vízilabdában a fiatal játékosok kiválasztásánál és fejlesztésénél egyre inkább figyelembe veszik a testalkati sajátosságokat. A sportág folyamatosan fejlődik, és a csapatok már nem csupán a hagyományos értelemben vett "ideális" testalkatot keresik. A technikai és taktikai készségek, valamint a mentális ellenálló képesség is egyre fontosabbá válik. Ezért a fiatal sportolók számára nem csupán a fizikai adottságok, hanem a játékintelligencia és a csapatmunkára való hajlandóság is meghatározó tényezővé válik. A vízilabda jövője tehát nemcsak a méreteken múlik, hanem azon is, hogy a fiatalok hogyan tudják kamatoztatni egyéni képességeiket a csapat érdekében.

Nagyon fontos a magasság, fontos a súly, fontos az izomtömeg, ez valószínűleg nem vízilabda-specifikus, ez mindenhol így lett. A méretek az ötven, de még a húsz évvel ezelőtthöz képest is sokkal inkább meghatározók, olyan picik a különbségek. Vannak régi közhelyek, hogy mindenkinek nyakig ér a víz, de igencsak nem mindegy, hogy felette mennyi látszik ki belőle. Hogyha kiteszem mellé a kezemet, vagy hogyan tudok kiemelkedni, az 10 centivel vagy 15-tel hosszabb-e, az lehet, hogy épp elég, hogy blokkoljak egyet, vagy adott esetben átlőjem az ellenfélnek a blokkját.

Kárpáti György lehet, hogy már nem lenne vízilabda-válogatott?

Engedjétek meg, hogy egy másik klasszikusra hivatkozzak: Estiarte, a spanyol vízilabdázás ikonja, olimpiai és világbajnok, aki kétségtelenül az adott időszak egyik, ha nem a legkiemelkedőbb sportolója volt. Ő többször is megjegyezte, hogy manapság már nem lenne képes vízilabdázni, mert fizikailag egyszerűen nem felelne meg a mai elvárásoknak, amelyek a csúcsvízilabdához elengedhetetlenek. Véleményem szerint a fizikai alapkövetelmények sokkal magasabbra emelkedtek, mint régen, és ez a tudatos felkészülés már jóval korábban kezdődik. Nemcsak a vízilabdában, hanem más sportágakban is. Az akadémiák létrejötte nem véletlen, és az sem, hogy a fiatal tehetségeket már korán, szinte gyerekként elkezdik felkészíteni a profi életre. Ennek eredményeként ma már láthatunk olyan focistákat is, akik 17-18 évesen kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, hiszen a nevelés sokkal tudatosabb és szakszerűbb, mint néhány évtizeddel ezelőtt.

A női vízilabda fejlődése jelentős mértékben hozzájárulhat a vízilabdasport népszerűsítéséhez és megerősítéséhez. Ha a női versenysorozatok, például a vizes világbajnokságok vagy az olimpiai játékok keretében hangsúlyosabb szerepet kapnak, az nemcsak a sportág láthatóságát növelheti, hanem a sportág iránti érdeklődést is felerősítheti. Ezzel együtt csökkentheti a női vízilabda háttérbe szorításának lehetőségét, hiszen a női sportolók teljesítménye és sikerei egyre inkább a figyelem középpontjába kerülnek. A folyamatos fejlődés és a versenyek színvonalának emelkedése új rajongói bázist vonzhat, amely hosszú távon stabilizálhatja a sportág helyét a nemzetközi színtéren.

Határozottan örömteli, hogy a női vízilabda színvonala folyamatosan emelkedik, különösen Ausztrália és az Egyesült Államok révén, amelyek kiemelkedő szereplők ezen a téren. A férfiak között is vannak erős csapatok, de a hölgyek mezőnyében ezek az országok még dominánsabb pozíciót töltenek be. A legfrissebb hírek szerint a következő olimpián már 12 csapat fog részt venni, hiszen a mezőnyt két új taggal bővítették. Ez különösen kedvező hír számunkra és más európai nemzetek számára is. A kvalifikációs rendszer sajnos gyakran azt eredményezte, hogy egy-két erős európai csapat lemaradt az olimpiai részvételről, ami nem volt igazságos, de sajnos ez a világ rendje.

Ilyen elvileg 2028-ban nem történhet meg, hacsak valaki nagyon el nem rontja a kvalifikációs időszakot.

De végső soron mindez rajtuk múlik, igen, igen. Érdemes megemlíteni, hogy a holland csapat olimpiai bajnoki címet szerzett 2008-ban, majd a következő két olimpián nem tudtak részt venni. Ugyanakkor az olasz válogatott 2016-ban döntőt játszott, de Tokióban, 2021-ben már nem voltak jelen. Sajnos, úgy tűnik, hogy mindig van egy-egy európai ország, amelyik lemarad.

A Ferencváros itthoni sportéletben kiemelkedő szerepet játszik, különösen a klubesemények terén. A női csapat teljesítménye is figyelemre méltó, de a férfiak vonatkozásában, ahogy Faragó Tamás olimpiai bajnok fogalmazott, a Fradi például a magyar vízilabda új Pro Recco-jává vált. Ennek számos előnye van: egy magyar csapat Bajnokok Ligáját nyerni, ráadásul a címét megvédeni, valódi nagy teljesítmény. Ugyanakkor nem mentes a kihívásoktól sem. A legutóbbi bajnoki döntő utolsó meccsén tapasztalt drámai eredmény a Vasassal szemben jól mutatja, hogy a dominancia nem mindig jár zökkenőmentes sikerekkel. Felmerül a kérdés, hogy a szövetségnek van-e bármiféle befolyása erre a helyzetre, és hogyan értékeli, hogy a Ferencváros ilyen jelentős előnyre tett szert a hazai mezőnyben?

A szabályozás kérdése mindenképpen aktuális téma. Más sportágakban is megfigyelhetjük, hogy a futball körül sok vita bontakozik ki ezzel kapcsolatban, míg a kézilabdában és a kosárlabdában is jelentős számú külföldi játékos található. Nálunk a hazai tehetségek érvényesülését a rendszer nem akadályozza, hiszen a bajnokságban három külföldi játékos szerepelhet egy időben, miközben hat mezőnyjátékos van a vízben, és a kispadon is ül még hat játékos, közöttük egy kapus. Úgy vélem, hogy a tizennégyből három külföldi játékos jelenléte nem túlzó, sőt, inkább előnyös, hiszen a tehetséges külföldiekből sokat tanulhatnak a fiatalabb magyar sportolók. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem vesz el lehetőséget a hazai tehetségektől, ami kulcsfontosságú a fejlődésük szempontjából.

Úgy vélem, a Fradiba való bekerülés sokkal nehezebb, és kevesebb lehetőség jut azoknak a fiatal játékosoknak, akik nem kiemelkedő tehetségek.

Valóban, a bajnokságban csupán három külföldi játékos szerepelhet, amit idén négyen léptek át a nemzetközi kupában. Itt is látható, hogy a magyar játékosok száma – összesen tíz – jelentős, így ilyen szempontból nincs problémánk. A szövetség felelőssége, hogy ezt a kérdést kezelje, és én személy szerint nem érzem magam nehéz helyzetben. Nem kell harcolnom a klubokkal az idegen játékosok számának növelése érdekében; mindenki tudomásul veszi, hogy nálunk jelenleg ennyi van. Ezt pedig egészségesnek tartom. A válogatott szempontjából sokkal kedvezőbb, ha nem lazítjuk el a szabályokat, és nem engedjük meg, hogy öt, hat vagy akár hét külföldi szerepeljen. Ennek az lenne a kockázata, hogy a legfontosabb pillanatokban csak külföldi játékosok lennének a vízben – ezt más csapatjátékokban már láthattuk. A döntő helyzetek mindig a mérkőzések végén dőlnek el, például 8-8-as állásnál. Két védekezés, két támadás, két előny, két emberelőny és két hátrány – ezt mind meg kell szokni, és ez rendkívül fontos. A bajnokság egyoldalúságáról beszélve, ez biztosan nem tesz jót a versenyszellemnek. Ezen felül senki nem akadályozza meg a többi csapatot abban, hogy külföldi játékosokat igazoljanak vagy erős csapatokat építsenek. Évek óta hangsúlyozom, hogy hiányzik nálunk a második vagy harmadik erős csapat, amely más országokban már megvan. Például a görög Olympiakosz mellett ott van a Vouliagmeni, a spanyol Barceloneta mellett pedig a Sabadell, mindketten BL-indulók. Olaszországban a Recco mellett mindig voltak domináns csapatok, mint a Savona vagy a Brescia. Nálunk viszont ez a második csapat hiányzik, ahol azok a kiemelkedő játékosok, akik nem férnek be a Ferencvárosba, szintén Bajnokok Ligáját játszhatnának, és bejuthatnának a legjobb nyolc közé. A Savona, bár nem az olasz élcsapat volt, idén bejutott a Bajnokok Ligájának legjobb nyolc közé. Ez a fajta széleskörű jelenlét hiányzik nálunk, és nem látok olyan csapatokat, amelyek nemzetközi szinten dominálni tudnának. Vannak jó csapataink, de a nemzetközi porondon eddig nem bizonyultak meghatározónak.

Néhány évvel ezelőtt az OSC volt viszonylag közel a Ferencvároshoz, de aztán pont a fontos eseményeken sosem tudott áttörni a Fradin és a Fradi hódította el a trófeákat.

Valóban, az OSC helyzete hasonló volt, de míg a Bajnokok Ligájában a nyolcas döntő jelentette a csúcsot, az utóbbi két évben már csak a négyes döntőbe jutottunk, és soha nem értük el a legjobb nyolcat. Az olaszoknak viszont volt két kiemelkedő csapatuk, a Brescia és a Recco, ahol a hazai játékosok is jelentős szerepet játszottak a sikerekben, nem csupán a külföldiek. A görögöknél pedig az Olympiakosz és a Vouliagmeni kontrasztja mutatja, hogy nálunk talán egy második csapat hiányzik, amely szintén kiemelkedő teljesítményt tudna nyújtani. Ugyanakkor örömteli, hogy van egy csapatunk, amely a klubvízilabda legmagasabb szintjén is megállja a helyét: Bajnokok Ligája-győztes, ahol a magyar játékosok is hazai színekben ünnepelhetnek. Én magam nem tapasztaltam ezt, hiszen négy Bajnokok Ligáját nyertem, de mindig külföldi csapatban játszottam, így biztos vagyok benne, hogy hazai színekben győzni sokkal szebb élmény lehet.

A válogatott néhány kiemelkedő játékosa, valamint a korábban említett kimaradók közül többen külföldi pályákon próbálják ki magukat. Angyal Dániel immár két éve a Marseille színeiben szerepel, míg Vígvári Vince az elmúlt szezonban csatlakozott a Barceloneta csapatához Barcelonában. Továbbá, Zalánki Gergő és Varga Dénes is külföldön folytatják karrierjüket. Felmerül a kérdés, hogy mennyire kedvező a válogatott számára, ha néhány klasszis, például Zalánki Gergő, aki a közeljövőben visszatérhet a nemzeti csapatba, már most is egy rangos külföldi klubnál játszik. Milyen hatással van ez a csapat dinamikájára és a játékosok fejlődésére?

Ez igazán izgalmas, hiszen légiósként az élet mindig más színben tűnik fel. Hétről hétre új kihívások várnak, és folyamatosan bizonyítani kell a tehetséget. Fontos dolognak tartom, hogy a játékosok ne csak itthon, hanem külföldi csapatoknál is kipróbálják magukat, hiszen ezáltal új tapasztalatokat szereznek, és fejlődnek. A vízilabdán túlmenően, ha egy fiatal néhány évet külföldön tölt, az rengeteg lehetőséget kínál – világot láthat, nyelveket tanulhat, és új kultúrákkal ismerkedhet meg. Légiósként a felelősség még nagyobb, hiszen ott „csak” egy külföldi játékosként vannak jelen, akit azért szerződtettek, hogy előrelendítse a csapatot. Nekünk, mint klubnak, nagyon kedvező, ha minél több játékosunk próbálkozik külföldön, még ha végül vissza is térnek. Gondoljunk csak Vámos Mártonra, aki Olympiakoszban játszott, és most hazajött. Közben Angyal Dániel éppen most készül az Olympiakoszhoz, ahol Zalánki Gergő csapattársa lesz. Ez mindenképpen jót fog tenni a vízilabdánknak, hiszen ezek a nemzetközi tapasztalatok gazdagítják a játékunkat és a hazai ligát is.

Manhercz Krisztián egy különleges évet töltött el Marseille varázslatos városában, Angyal Dániellel az oldalán.

Természetesen! Itt egy alternatív kifejezés: "Pontosan így van."

Talán nem is olyan hátrányos számára ez a helyzet, mindenesetre, ha alaposabban szemügyre vesszük, figyelemre méltó, hogy a Magyar Vízilabda Szövetség a válogatott csapatok és az utánpótlás menedzselése mellett milyen egyéb feladatokra tudja még energiáját fordítani. Vajon jut-e elég kapacitás a sportág népszerűsítésére, például a nyári hónapokban, vagy esetleg a masters és senior korosztály eseményeinek szervezésére? Milyen egyéb tevékenységekre összpontosítanak még a szövetségnél az A-válogatottak és az utánpótlás mellett?

Létrehoztunk egy különleges hobbi vízilabda ligát, ami tavaly indult el. Az volt a célunk, hogy bővítsük a vízilabda közösségét, és lehetőséget biztosítsunk azoknak is, akik nem voltak profi vízilabdázók, vagy akik esetleg nem a legmagasabb szinten játszottak. A következő évben tervezzük, hogy ezt a ligát két külön csoportra osztjuk, így mindenki a saját képességeinek megfelelő ellenfelekkel mérheti össze tudását. Úgy vélem, hogy ez a lépés mindenképpen hozzájárul a sportág népszerűsítéséhez. Jelenleg több mint tízezer igazolt játékosunk van, így a legkisebb korosztályoktól kezdve a Budapest-bajnokságokon át a HVL-ig sokan részesülnek a vízilabda élményében.

Ez már a csúcs? Elbírna ennél sokkal többet is a rendszer?

Nem, nem igazán. Talán egy kicsit több vízfelületre lenne szükség, de figyelembe kell venni, hogy ez egy edzésigényes sportág. Az, hogy meccseket tartunk, csak az egyik aspektusa a dolognak. Egyébként rengeteg mérkőzést bonyolítunk le évente. Például tavaly összesen 5368 meccset játszottunk, ami igazán figyelemre méltó szám!

A logisztikai kihívások valóban jelentős mértékben igénylik a figyelmet és a precizitást.

Talán túl nagy is. Ezekre a meccsekre játékvezetők, közreműködők kellenek, mindegyiküket a vízilabda-szövetség küldi, tehát egyfelől jó, hogy ilyen sok meccs van, másfelől nagyon megterhelő, meg nagyon nehéz elég vízfelületet találni. Ez minden hétvégenként átlagban több mint száz meccset jelent, beleértve mondjuk a nyári hónapokat is, amikor bizonyos hétvégéken egyáltalán nincsen meccs. Tavasszal és ősszel jóval több meccs van. Azt hiszem, ezért is nehéz szélesíteni a bázist, ez nem olyan, hogy lemegyek focizni, és bár kicsit pocakos vagyok, azért így is tudok gólt lőni, vagy így is valami sikerélményem.

Kell úszástudás, megfelelő kondi és még sok minden.

Az előképzettség, különösen az úszástudás és a megfelelő fizikai állapot elengedhetetlenek. Itt nem elegendő, ha valaki csupán heti egyszer ugrik vízbe, hiszen ez nagyban megnehezíti a fejlődést és az élvezhetőséget. A fizikai felkészültség határai jóval magasabbak, ha valóban élvezni szeretnénk ezt a tevékenységet. A 9200-as szám, amit említettem, lehet, hogy kicsit több is lehetne, de így is elégedettek vagyunk, hiszen ez nem csekély szám, és egy széles bázis megalapozhatja a válogatottak jövőjét is.

Az utóbbi években jelentős szabályváltozások történtek, és legutóbb ezek a módosítások valós körülmények között, komoly tét mellett kerültek tesztelésre a jelenlegi világbajnokság során. Milyen mértékben értékeli a módosítások sikerességét?

A véleményem szerint a vízilabda játék dinamikája megváltozott: nőtt az akciók száma és a támadások intenzitása, miközben a középső zóna, ahol eddig sokszor csak passzolgattak a csapatok, háttérbe szorult. A támadóidő csökkentése jótékony hatással volt a sportágra; bár még szükség van egy kis időre, hogy ezt teljes mértékben megerősíthessük, az egyértelmű, hogy a megnövekedett gólok száma pozitív irányba mozdította el a játékot. Valószínűleg már nem is szükséges több gól, hiszen a jelenlegi helyzet látványosabb és akciódúsabb mérkőzéseket eredményez, mint amit az utóbbi években tapasztaltunk.

Milyen mértékben támogatja ez a csomag a magyar stílus sajátosságait?

Úgy vélem, hogy a helyzet inkább a mi javunkra fordulhat. Hagyományosan számos tehetséges lövőt tudhatunk magunkénak, és a támadó vízilabdában is erősebbek vagyunk. Ugyanakkor fontos észben tartani, hogy a több támadás nem csupán a mi játékunkat jelenti, hanem az ellenfél fokozott aktivitását is, ami több védekezési feladatot ró ránk. A világbajnokság során is tapasztaltunk néhány olyan pillanatot, amelyet talán nem neveznénk „black outnak”, de voltak olyan hátsó hibák, amelyekből több gólt kaptunk. Mindenképpen alkalmazkodnunk kell ehhez a megváltozott helyzethez. Összességében úgy tűnik, hogy a változtatás inkább előnyünkre válhat, de ahhoz, hogy ezt teljes bizonyossággal kijelenthessük, szükségünk van néhány mérkőzésre, sőt akár évekre is.

Melyik volt a legemlékezetesebb pillanat a legutóbbi szingapúri világbajnokságon, ha egy elnöki nézőpontból tekintünk rá? Vagy mi az a momentum, amely a legmélyebb benyomást tette rám, és valószínűleg még két év múlva is élénken él majd a memóriámban, amíg megérkezünk a budapesti világbajnokságra?

Mivel két különböző szakágunk létezik, az egyik a női, a másik pedig a férfi, nem szeretnék egyiket sem kiemelni a másik fölé.

Legyen hát kettő, akkor!

Talán a két elődöntő volt a legmeghatározóbb pillanat. A két aktuális olimpiai bajnokkal mérkőztünk meg, és mindkettőt sikerült legyőznünk. Ez önmagában óriási dicsőség. Különösen szeretném kiemelni a lányokat, hiszen a spanyol női válogatottal hosszú évek óta nem tudtunk igazán mit kezdeni; ők rendre dominálták a nemzetközi színtéren az utóbbi időszakot. Tavaly például hibátlan teljesítménnyel nyerték meg az olimpiát, így az elődöntőben nem mi számítottunk a favoritnak.

Ehhez viszonyítva szinte egyáltalán nem volt mitől tartanom.

Az első pillanattól kezdve bizonyítottuk, hogy képesek vagyunk a legjobbat nyújtani, és a hatásunk annyira meghatározó volt, hogy ellenfeleink még a legjobb formájuk közelébe sem tudtak kerülni azon a mérkőzésen. Ez a találkozó számomra világossá tette, hogy valóban tudunk így játszani. Úgy érzem, ezen a napon egy új szintet léptünk, és elmondhatjuk magunkról, hogy egy igazi top csapat lettünk. Persze tudom, hogy rengeteg munka vár még ránk, és fontos, hogy ne üljünk a babérjainkon; folytatnunk kell a kemény munkát, alázatosnak kell maradnunk és még sok minden mást is szem előtt kell tartanunk. De az biztos, hogy ez a meccs bizonyította, hogy jó irányba haladunk.

A férfi csapat a horvátok ellen igazán lenyűgöző teljesítményt nyújtott, különösen, amikor a védekezésük is jelentős javuláson ment keresztül. Ekkor sikerült elhúzniuk az ellenféltől. Az elődöntő, amely a szerbek ellen zajlott, szintén említésre méltó: egy igazi gólparádéval ajándékozták meg a nézőket, amelyre sokáig emlékezni fogunk.

Igen, nem véletlenül emeltem ki, most a két olimpiai döntős csapatról beszélünk. Ez a két csapat játszotta az olimpiai döntőt tavaly, az egyiket a negyeddöntőben, a másikat pedig az elődöntőben kaptuk meg. A fiúk felnőttek a feladathoz. Az elődöntőnek bizonyos pillanatai szintén emlékezetesek voltak, és aznap este már tudtuk, hogy mindkét csapatunk a döntőben van, ami nagyon nagy fegyvertény.

Mik a két szakmai stáb főbb feladatai? Úgy vélem, egyértelmű, hogy a szakmai stábok szerepe továbbra is megmarad, bár kisebb módosítások elképzelhetőek.

A szövetségi kapitányok mindenképpen, hiszen nekik több évre szól a megbízatásuk. Az, hogy változtatnak-e valamit a stábjukon, az leginkább az ő dolguk. Azt gondolom, hogy nem fognak vagy nem nagyon fognak. Ez, de ők ezt pontosan tudják, nem kell nekem ezt elmondani, az útnak az eleje. Kettébontottam ezt a négy évet. Az első felébe tartozott a vb, illetve lesz januárban egy Európa-bajnokság. A második felében, ahol két kvázi kialakult csapatunk kellene, hogy legyen, a budapesti világbajnokság, illetve az olimpia. Az első felének az első fele, mondjuk így, eltelt, de azért ez mégiscsak egy út kezdete még csak. Jól kezdődött, de ez végül nem jelent semmit. Itt mindenki serényen dolgozik, mindenki teszi a dolgát. Nekünk pont ugyanannyi feladatunk van, mintha most hatodikok vagy hetedikek lettünk volna. Tudomásul kell venni, hogy a vb szép volt, jó volt, de elmúlt, megyünk tovább. Én azt hiszem, a kapitányok ugyanígy gondolkodnak. Ugyanilyen egységesen, kemény munkával, alázattal kell folytatnunk tovább, különben pillanatok alatt megint a négyen kívül találjuk magunkat, mondjuk így, és az egy nagyon nagy különbség. Az olasz csapatok most két hetedik hellyel mentek haza. Valahogy azt kell tudatosítanunk, hogy az eddigieket kell továbbvinni, különben nem lesz jó.

Az ezüstérmek ünneplése valóban örömteli pillanat, de fontos, hogy a túlzott elégedettség ne homályosítsa el a jövőbeli célokat. A kapitányok számára az utolsó bő egy év, amely magában foglalja a budapesti világbajnokságot és a Los Angeles-i olimpiát, kulcsfontosságú időszak. Ebben az időszakban a csapatoknak képesnek kell lenniük arra, hogy egységként tekintsenek saját fejlődésükre, a tapasztalatokból tanulva és a közös célok érdekében együttműködve. Hogyan tudják ezt a két eseményt együttesen kezelni, hogy a lehető legjobban felkészüljenek a kihívásokra?

Kezelhetik egyfajta egységként. Az lenne a cél, hogy a budapesti vb-n már kész vagy szinte kész csapataink legyenek. Ez nem jelenti azt, hogy azokon nem lehet változtatni, sőt, lehet, hogy kell is majd, de egy hazai világbajnokság nagyon nagy dolog, és nagyon jó, hogy megadatik most már nem először, sőt bizonyos játékosoknak talán már kettő is volt, ez lesz a harmadik. Ahogy mondtam, ennek az egész szakasznak az a második fele. Annak már nem arról kell szólnia, hogy feltétlenül új játékosokat próbálunk ki, egyet-egyet lehet, de jó lenne, hogyha a csapat magja ott meglenne, és azt a két évet már úgy tudnánk végigjátszani, hogy talán kevesebb a változtatás.

Mennyire fontos a nézők száma, amikor egy csapatot buzdítanak? A játékosok gyakran hozzászoknak ahhoz, hogy a klubmeccseiken csupán 200-300 néző szurkol nekik, például egy bajnoki mérkőzésen. Viszont a bajnoki döntők izgalma egészen más, hiszen a Komjádi uszoda ilyenkor megtelik, ami körülbelül 1800 szurkolót jelent. Elgondolkodtató, hogy ha 2027-re az MVM Dome-ban valóban csúcsmeccseket rendeznek, akkor akár 18 ezer lelkes néző is jelen lehet, ami teljesen új dimenziót adhat a versenyzés élményének.

Itthon játszani mindig különleges élmény, hiszen a hazai pálya varázsa megkérdőjelezhetetlen. Persze néha előfordulhat, hogy a helyzet nyomasztóan érint, de eddig a hazai világbajnokságokon mindig sikerült megugrani a kihívásokat – végül is, valamelyik csapatunk rendszerint döntőt játszott! Az a lehetőség, hogy sok ember előtt léphetünk pályára, valódi örömforrás. Emlékszem például egy belgrádi mérkőzésre, ahol bár nem feltétlenül a mi szurkolóink voltak a többség, mégis felejthetetlen volt a hangulat. Jó érzés, ha sokan ott vannak, mert ez mindenkinek emlékezetes élményt nyújt.

Beszélgettünk arról, hogy milyen feladatok várnak a csapatokra és a játékosokra a következő időszakban. A szakmai stáb tagjai hangsúlyozták, hogy a pihenés után, augusztus végétől és szeptembertől kezdve újra teljes erőbedobással kell nekivágni a munkának. Nyéki Balázs, a Ferencváros edzője, többször is kiemelte, hogy egy profi sportolónak tudomásul kell vennie: bármilyen sikert érjen el, a következő edzésen már ott kell lennie, és mindig a legjobb formáját kell hoznia, amennyiben csak lehetséges, minden mérkőzésen és edzésen. Elnökként milyen célokat tűzött ki maga elé? Milyen tervei vannak a Los Angeles-i játékokig?

A csapatokkal kapcsolatosan szeretném hangsúlyozni, hogy mindannyian tudjuk, a fejlődés csapatban is elengedhetetlen, de ennek alapja az egyéni fejlődés. Ha öt-hat játékos tíz százalékkal javít a teljesítményén, az már jelentős pozitív hatással bír a csapat összteljesítményére. A valós előrelépés érdekében minden nap maximálisan oda kell figyelniük a játékosoknak, hogy kihozzák magukból a legtöbbet. A szövetség feladata, hogy biztosítsa azt a támogatást, amit eddig is nyújtottunk, és a jövőben is fogunk. Az utánpótlásképzés kulcsfontosságú, és örömmel látom, hogy az új tehetségek már egy olyan rendszerben fejlődnek, amely néhány éve indult el, köszönhetően a kluboknak és az utánpótlás válogatottak edzőinek. Viszont a különbség jelentős, hiszen az U20-as és U18-as csapatokból a felnőtt szintre való átmenet nem automatikus. Itt egy komoly lépcsőfok áll előttük, amelyet nem könnyű áthidalni sem taktikailag, sem fizikailag. Nagy felelősség hárul ránk, hogy támogassuk ezeket a fiatal játékosokat, és megakadályozzuk, hogy a kiemelkedő tehetségek eltűnjenek a rendszerből.