Mészöly Ágnes: A legénység tagjaitól azt is megkérdezhettem, hol tárolnának a hajón egy holttestet.

Írói pályafutása során számtalan történetet öntött formába, és ezeket az olvasók elé tárta. Az írás folyamata sokszor rutinszerűvé válhat, de vajon minden új mű megszületése még mindig magában hordozza az első alkotás izgalmát és varázsát?

Az első könyv megírásánál semmi sem szebb és félelmetesebb - talán csak a második, a harmadik vagy a harmincnyolcadik könyvé. Attól tartok, ebben egyszerűen lehetetlen rutint szerezni, nekem legalábbis nem sikerült két évtized alatt sem. Pontosan ugyanúgy izgulok, pontosan ugyanolyan kíváncsi vagyok, mit is fognak már megint kitalálni a szereplőim, és pontosan ugyanolyan rémült is vagyok minden egyes könyvnél, a negyvenoldalas énmesekönyvtől a négyszázoldalas regényig: meg tudom én ezt csinálni? Képes vagyok rá? Fog érdekelni valakit? Közben persze már van mivel nyugtatgatni magamat, de a pánik, úgy tűnik, a folyamat része. Közben pedig minden mű kicsit másmilyen is, hiszen máshogy áll az ember egy teljesen fiktív történet vagy egy valóságalapú, egy kicsiknek szóló mese vagy egy hátborzongató krimi megírásához. De épp ez az egyik dolog, amiért annyira nagyon szeretem a munkámat: egyszerűen képtelenség megunni.

Sokáig a fiatalok és gyerekek világát megjelenítő művei révén vált ismertté, azonban az idő múlásával egyre inkább felnőtteknek szóló írások is megjelentek tőle. Emellett nem elhanyagolható a krimisorozata sem, amely hatalmas népszerűségnek örvend az olvasók körében. Véleményem szerint minden műfajban otthonosan mozog, és mindegyikben maradandó értékeket teremtett, de úgy érzem, hogy a krimi az a terület, ahol igazán kibontakoztathatta alkotói tehetségét. Ön hogyan éli meg ezeket a műfajváltásokat, és milyen új perspektívákat hozott a krimiírás az eddigi írói pályafutásába?

"Gnothi seauton" – így hívogatta az ókori falfelirat az Apolló templom látogatóit Delphoiban. Az üzenet lényege: ismerd meg önmagad. Az én életemben hatalmas változást hozott, amikor felfedeztem, mennyire korlátozott a monotóniatűrésem. Ez már korai konduktorként is nyilvánvalóvá vált számomra: az első négy héten keresztül minden projekten lelkes, inspirált szakember voltam, de a hatodik hétre a motivációm úgy süppedt el, mint egy túlsúlyos papírrepülő. Ez sok nehézséget okozott, ám amikor rájöttem, hogy ha egy időre más irányba tereljem a figyelmem, néhány hónap elteltével újra lelkes és hatékony konduktor lehetek, megkönnyebbülve választottam a rövid távú, alkalmi munkákat. A könyvírás terén is hasonlóan formálódom: valószínű, hogy előbb unnék bele abba, ha kizárólag felnőtt krimiket, személyes történeteket vagy történelmi regényeket kellene írnom, mint az olvasó, és ez elkerülhetetlenül hatással lenne a szövegeim minőségére is. Azonban a műfajok közötti váltogatás lehetővé teszi számomra, hogy egy kamaszoknak szóló időutazós történet után teljes odaadással merüljek el Gota legújabb kalandjában. Közben a krimi mint zsáner végigkíséri az írói pályafutásomat: már a 2006-ban megjelent első mesekönyvemben, a Sünimanóban is hangsúlyos szerepet játszott a rejtély és a nyomozás.

Sokan úgy vélik, hogy a kiváló krimiíró titka a megfelelő írói tapasztalatban rejlik. De mit is takar ez a fogalom, és milyen egyéb elemek szükségesek ahhoz, hogy valaki igazán emlékezetes műveket hozzon létre ebben a izgalmas műfajban? Az írói tapasztalat nem csupán a szavak és mondatok mesterségét jelenti, hanem a mélyebb megértést is a feszültségkeltés és a karakterfejlesztés terén. A jó krimiíróknak képesnek kell lenniük arra, hogy a cselekmény szálait ügyesen szőjék össze, miközben titkokat rejtegetnek, és éppen eléggé fenntartják az olvasók figyelmét. Emellett elengedhetetlen a megfigyelés és a részletek iránti érzékenység, hiszen a krimi műfajában a legapróbb nüanszok is kulcsszerepet játszhatnak a történet alakulásában. A különböző karakterek életének és motivációinak mélyreható ismerete, valamint a pszichológiai aspektusok feltérképezése szintén hozzájárul a történet hitelességéhez. Nem utolsósorban, a kreativitás és a merészség is lényeges, hiszen a váratlan fordulatok és az eredeti ötletek képesek igazán magukkal ragadni az olvasót. A jó krimiíró tehát nemcsak tapasztalattal, hanem szenvedéllyel és kíváncsisággal is rendelkezik, hogy felfedezze a bűn és a bűnözés rejtelmeit.

Nem tudom pontosan, hogyan is fogalmazzam meg... De el tudom képzelni, hogy valaki egy igazán remek krimivel lépjen a világ elé. Az a véleményem, hogy nem feltétlenül könnyebb vagy nehezebb egy krimi megírása, mint például egy fantasy, egy jó sci-fi vagy egy szépirodalmi mű. Mindegyik műfajnak megvannak a maga kihívásai, amelyek különböző okokból teszik nehézzé a folyamatot. De vajon mi szükséges ahhoz, hogy valaki igazán sikeres krimit alkosson? Mindenképpen szükséges egy összetett és rendszeres gondolkodásmód, talán egyfajta mélyebb ismeret az emberi lélekről és a műfajról, valamint egy cseppnyi kreativitás és gördülékeny írásstílus. Emellett fontos, hogy egy olyan nyomozókaraktert teremtsünk, akire az olvasók emlékezni fognak, és akit meg fognak szeretni. Érdemes olyan izgalmas segítőket is belevonni a történetbe, akiknek az élete, valamint a köztük lévő dinamika nemcsak a nyomozások során, hanem azokon kívül is érdekes lehet az olvasók számára. Végül is, a krimisorozatok népszerűsége nem csupán a rejtélyek izgalmának köszönhető, hanem annak is, hogy a szereplők idővel a mi ismerőseinkké válnak – akiket szerethetünk, akiken dühönghetünk, vagy akiket aggódva figyelhetünk, miközben ostoba döntéseik következményeivel küzdenek.

Karaktert alkotni nem csupán művészi feladat, hanem egy mély és bonyolult folyamat is, amely során a képzelet és a valóság határvonalai elmosódnak. Dr. Szabó Ágota, vagy ahogyan sokan ismerik, Gota, valóban egy olyan karakter, aki a történet folyamán saját életre kel, és olyan vonzerőt sugároz, hogy rajongótáborok formálódnak köré. De nemcsak ő az egyetlen, akire ez érvényes. Gota barátai is egyedivé válnak, mindannyian külön-külön kiemelkednek a saját történeteikkel és jellemfejlődésükkel. Az, hogy mennyire tükröződik bennem a karaktereimben, egy izgalmas kérdés. Minden egyes figura egy-egy darabkája a személyes élményeimnek, érzéseimnek, és a világra való rálátásomnak. A teremtés során gyakran tapasztalom, hogy a karakterek kezdenek önállósodni. Eljön az a pillanat, amikor a saját elképzeléseim háttérbe szorulnak, és a karakterek maguk alakítják a történetet. Néha olyan döntéseket hoznak, amelyek meglepnek, vagy váratlanul alakul a sorsuk. Ezek a meglepetések nemcsak izgalmasak, hanem lehetőséget adnak arra is, hogy újraértékeljem a saját gondolkodásmódomat és érzéseimet. A kreatív folyamat tehát nem csupán a karakterek születéséről szól, hanem az alkotó saját fejlődéséről is.

Gota kétségtelenül megosztó figura… Vannak, akik rajonganak érte, míg mások gyűlölik, és ez nem meglepő. Az a szarkasztikus humora, a bátor kiállása és az elkötelezettsége néha kifejezetten irritáló tud lenni. Ami a közös vonásainkat illeti, hát, nem sok van. Én a konfliktuskerülő, megalkuvó típus vagyok, míg ő egy igazi tűzmadár. Azért a humorunk és a zenei ízlésünk találkozik, ami jó dolog. Ha már összehasonlítom, inkább Zsófira vagy Szilvire hasonlítok – már csak a szépségüket leszámítva – de Pataki exszázadosra is. Biztos vagyok benne, hogy remek barátnők lennénk Gotával, és fergeteges bulikat csapnánk a csapattal. De mikor kezdenek a karaktereim saját életet élni? Szerintem akkor, amikor az első pár dialógus megszólal a fejemben. Én nem vagyok az a klasszikus író, aki részletes karakterlapokat készít; inkább "képzelt barátokkal" dolgozom, akik mintha saját maguk formálódnának. És néha, bizony, nem arra akarnak menni, amerre én tervezném őket. Ez akkor derül ki, amikor folytatni szeretném a történetet, de képtelen vagyok az általam elképzelt irányba terelni a cselekményt. Ilyenkor érdemes figyelni a szereplőimre, mert néha igazán nagyszerű ötleteikkel rukkolnak elő…

Többször is említette, hogy Szabó Ágota a legjobb képzelt barátja. Mi az, amit különlegesnek tart az ő karakterében?

Talán az a legérdekesebb benne, hogy mennyire hétköznapi... Egyáltalán nem szuperhős, csupán egy ötvenen túli nő, aki éppen úgy küzd a mindennapi problémákkal, mint bárki más: fiatal felnőtt gyermeke van, bonyolult párkapcsolati helyzetekkel néz szembe, és a változókor kihívásait is meg kell tapasztalnia. De ahogy minden emberben, benne is ott rejtőzik egy csomó különleges érték: az elszántsága, a kitartása, az intelligenciája, valamint a megfigyelés és a kombinációkészség. Éppen ezért sokan tudnak azonosulni vele, mégis vannak olyan tulajdonságai, amelyek miatt bátran felnézhetünk rá. Ugyanakkor, mint mindannyiunkat, őt is kísérti a félelem, és bőven akadnak gyengeségei is: néha meggondolatlanul beszél, időnként nyers és túlságosan is őszinte, ráadásul a múltja és a benne élő traumák is formálják őt.

Idén jelent meg a Hajónapló című műve, Gota legújabb kalandjának története. Már a mű keletkezésének háttértörténete is rendkívül izgalmas, hiszen egy valós hajóúton történt a kutatómunka, amin részt vett egy, a hajón vendégművészként dolgozó barátnőjével. Mennyire fontos - és mit tesz hozzá - a valós fizikai átélés egy történet megalkotásához? Hogyan kell elképzelni ezt a kutatómunkát; mi az, amire volt rálátása, és kiktől tudott információkat szerezni?

Elengedhetetlen, hogy a tapasztalataink egyedivé formálják a történeteinket! Rejtő Jenő mestere volt annak, hogy észak-afrikai légiós kalandokat írjon anélkül, hogy elhagyta volna Pesten, de számomra a Hajónapló megírásához nélkülözhetetlen volt az a közvetlen élmény, amit szereztem. Nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a legénység "tagjaként" olyan titkos zugokba juthattam el, ahova az utasok nem léphettek be, így betekintést nyertem a hajó technikai és operatív működésébe. A legénység sok tagjával folytatott beszélgetések során rengeteg kérdésemre választ kaptam, például arra, hogy hová rejtenének el egy hullát a hajón... Kezdetben szinte mindenki azt mondta, hogy egy ilyen szigorúan ellenőrzött zárt térben ez lehetetlen, de később számos érdekes ötlet merült fel, amelyeket felhasználtam a regényben. Továbbá, a barátnőm és a férje, aki már évek óta vezető szerepet tölt be hasonló hajókon, szintén nagy segítségemre volt az írási folyamat során: bármikor kérdezhettem tőlük, és ha a már megírt részekben valami hiteltelent vagy lehetetlent találtak, segítettek kidolgozni egy olyan megoldást, ami összhangban állt a regény világával és a hajósélet szabályaival. A történet egyébként szinte pontosan követi azt az északi útvonalat - hamburgi indulás, Izland, Grönland, ismét Izland, Skócia, majd hazatérés Hamburgba - amit mi is bejártunk a Luna fedélzetén.

Volt már korábban hasonló tapasztalatom?

Semmiképpen sem. Korábban kizárólag a tihanyi komp és a BKK dunai hajói voltak a tapasztalataim. Azok sem voltak unalmasak, de a Szundi sokkal kevesebb izgalmat kínál Lágymányos és az Árpád híd között.

Nekem is volt szerencsém néhány éve elmenni egy ilyen hajóútra. A kulisszák mögé ugyan nem láttam be, azt el tudom képzelni, mennyire jól strukturált és pontos kell legyen az a rendszer, ami egy ilyen hatalmas komplexumot működtetni tud. Éppen ezért ugyanolyan nehéz lehet benne gyilkosságot elkövetni, mint aztán kinyomozni azt. Mennyire volt nehéz felépíteni a cselekményt úgy, hogy közben az valósághű is maradjon?

A hajóra úgy érkeztem, hogy fogalmam sem volt a későbbi cselekményről, de mikor három héttel később leszálltam róla, már nagyjából összeállt a terv. Épp a folyamatok, a protokoll megismerése segített, illetve az, hogy megtudtam például, melyek azok a helyek a fedélzeten, amelyek nincsenek bekamerázva, állandóan megfigyelve. Az is sokat segített, hogy az ötleteimet rögtön elmondhattam a barátnőmnek, aki hol lehűtötte, hol támogatta a lelkesedésemet, és rengeteg plusz információval és ötlettel járult hozzá a történethez. Végtelenül hálás vagyok neki! A hajó tényleg egy rendkívül jól szervezett gépezet, de mint minden gépezetben, itt is vannak hibalehetőségek. Ezeket tudtam kihasználni a regényben. Az utasoknak egyébként ezek a dolgok sokszor fel sem tűnnek, mert éppen attól működik jól például a biztonsági protokoll, hogy észre sem veszik, hogy van.

Tervez a jövőben is elmenni ehhez hasonló kutatóutakra?

Tervezek egy bűntényt a Nemzetközi Űrállomáson... Talán Kapu Tibor elvisz magával fellow travellernek a következő útjára... De komolyra fordítva a szót: bárhova, bármikor szívesen utazom, bár a következő Gota-krimi csak egy fiktív gombai idősek otthonában játszódik majd.

Azt gondolnánk, az írói munka teljes egészében magányos tevékenység, ehhez képest ön többször is arról számolt be, hogy így vagy úgy, de többen is hozzájárultak egy-egy regénye megvalósításához. Van úgy, hogy jobb lesz a mű, ha az író félreteszi a mindenhatóságát és segítséget kér másoktól?

Mindenképpen jobb, hitelesebb lesz a regény, ha félretesszük a büszkeségünket és merünk kérdéseket feltenni. A magam részéről gátlástalanul kihasználom a kapcsolati tőkémet, és mindenkitől bátran kérdezek akár orbitális baromságokat is. Ha pedig egy adott területen nincs "szakértőm", ismeretlenül is megkeresek illetékeseket. A legtöbben készségesen, örömmel mesélnek a munkájukról, érdeklődési körükről. Soha nem szembesültem még elutasítással.

Ön mennyire tartja fontosnak, hogy az alkotók közösségbe lépjenek egymással, hogy megosszák egymással a gondolataikat, és ha kell, még akár segítsenek is a másiknak? Hol tart ezen a téren a kortárs irodalmi közeg?

A krimiírók lelkesen olvassák és véleményezik egymás kéziratait, és például a Krimifesztivál keretein belül izgalmas beszélgetések is megvalósulnak szakmai kérdésekről. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Cserháti Évának, Patkó Ágnesnek és Kálai Sándornak, akik évek óta szervezik ezt a rendezvényt. Fontos, hogy megosszuk egymással a gondolatainkat, hogy elfogadjuk, hogy egyesek mást tartanak fontosnak a műfajon belül, és hogy építő kritikával segítsük a műfaj fejlődését. Ebben szerintem a krimi, és a másik "területem", a gyerekirodalom is elég jól teljesít.

Az egyik interjújában említette, hogy szinte magától jönnek elő az új történetek az elméjéből, ami valóban lenyűgöző. Ez a spontán, zsigeri ihletés vajon mennyire tanulható? Mennyire lehet elsajátítani a történetalkotás és az írás művészetét? Vannak olyan készségek, amelyek fejleszthetők, és vannak olyan belső adottságok, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy valaki igazán kiváló íróvá váljon?

Sokféleképpen lehet történeteket kitalálni és megírni. Én alapvetően egy kertész típusú szerző vagyok, aki különösebb tervezés nélkül vág bele az írásba, de remek regények születnek a teljesen más munkamódszerrel dolgozó építész típusú kollegák keze alatt is. A dramaturgia, a karakterépítés, a dialógusírás mind-mind tanulható dolog, ugyanakkor azt hiszem, hogy azt, hogy valakinek hogyan lehetnek eredeti és jó ötletei, nem igazán lehet megtanulni. Nagyon fontos viszont az is, hogy egy jó ötletből csak sok-sok munkával lesz jó regény. Nagyon tisztelem azokat a tanítványaimat, akik nyitottak a fejlődésre, és elfogadják a kritikát. Én a legtöbbet azoktól tanultam, akik keményen szembesítettek a gyengeségeimmel. Nem esik jól az embernek, amikor egy szerkesztő a műve egyhatodát kihúzza, mint ahogy például Lovász Andrea tette az első meseregényemmel, de aztán felismeri, mit és hogyan szokott például túlírni, és tanulhat a saját hibájából.

Dr. Szabó Ágota kalandjai szerintem egyértelműen filmvászonra illő történetek. El tudná képzelni, hogy egyszer filmes adaptációként is életre keljenek, vagy inkább meghagyná őket a képzelet világának?

Biztos vagyok benne, hogy képes lennék rá, és ráadásul sok más alkotó is felfedezte már a regényekben rejlő lehetőségeket. Azonban nem szeretnék többet árulni erről, mert úgy érzem, hogy a titokzatosság megőrzi a varázsát!