Fedezd fel velem a világot Bombera Krisztinával, a televíziós műsorvezetővel, volt tudósítóval és kommunikációs tanácsadóval készült interjú során! Minden részlet izgalmas és tanulságos, hiszen Krisztina tapasztalatai és gondolatai egyedülálló betekintést

"Kutatások bizonyítják, hogy a munkaerőpiacon a bölcsészeknek nagy értéke van, nem feltétlenül azért, mert értenek valamihez, hanem azért, mert képesek érteni bármihez" - véli Bombera Krisztina televíziós műsorvezető, korábbi tudósító, kommunikációs tanácsadó.

Ez a cikk először az UNI in&out 2025-ös kiadványában látott napvilágot.

A tömeg előtt való megjelenés egyre inkább stresszel tölt el, és már nem hiányzik a szorongás. A mai teendőim is bőven elfoglalják a figyelmemet, talán még túlzottan is. E miatt nehezen tudok a jövőre összpontosítani, hiszen a stratégiai tervezés sosem volt az erősségeim között.

Sajnálattal tapasztalom, hogy a mentorálás sosem vált szerves részévé a karrierutamnak. A céges világ mélyebb megértésével mára világossá vált számomra, hogy sok iparágban ez a folyamat már jól szervezett és hatékony keretek között zajlik. Ezzel szemben az én tapasztalataim szerint, a környezetemben – ahol talán a pálya széléről nézhetem ezt a jelenséget – gyakran a farkastörvények dominálnak. Itt rendkívül kevés rendszerszintű támogatás és fejlődési lehetőség áll rendelkezésre ahhoz, hogy az ember előre léphessen. Megdöbbentőnek találom azt a precizitást és struktúrát, amellyel a fiatal kollégák más szakmákban útmutatást kapnak.

Amikor én a bölcsészkarra jártam, valóban nagy élmény volt számomra. Az angol és amerikanisztika szak elvégzése után, az ELTE Média Tanszék végzésének közepén kezdtem el dolgozni. Pár évvel később egy elismert újságíró, akit mélyen tiszteltem, megkérdezte tőlem: "Krisztina, mihez ért maga? Csak egy bölcsész." Ez a kérdés annyira megrázott, hogy úgy döntöttem, elmegyek az ELTE Jogi Karára, és elvégzem azt is. Az ő véleménye szerint egy újságírónak nemcsak általános bölcsészeti tudása kell legyen, hanem valamilyen konkrét szakterületen is mélyebb ismeretekkel kell rendelkeznie. Most, visszatekintve, egyetértek azzal a tapasztalattal, hogy valóban hasznos volt, hogy megtanultam valamit alaposan. Ugyanakkor a bölcsészettudományok a nyitottságra, az intellektuális kíváncsiságra és az alapos megismerés iránti igényre tanítanak. Az ilyen háttérrel rendelkező emberek könnyedén alkalmazkodnak a legkülönbözőbb iparágakhoz és feladatokhoz, hiszen remekül alkalmasak az autodidakta tanulásra és az intellektuális önképzésre. A bölcsészek gyakran széleslátók, és a kutatások szerint a munkaerőpiacon is jelentős értéket képviselnek. Nemcsak azért, mert értenek valamihez, hanem mert bármilyen területen képesek megérteni a lényeget. Ezért egy bölcsész újságíróként is megállhatja a helyét, hiszen különféle témákban írhat vagy beszélhet értő módon, megfelelő felkészüléssel és alázattal. Bár a jogi tanulmányok nem voltak könnyűek, és sok kihívással jártak, végső soron egyáltalán nem bánom, hogy belevágtam.

Talán pár olyan személyiségjegy az alapja ennek a szakmának, ami tanulható, mélyíthető, fejleszthető. Az egyik az empátia, a figyelem. Tudsz-e nagyon mélyen, teljes fókusszal arra vagy azokra az emberekre figyelni, akikkel éppen beszélsz. A másik a felkészülés igényessége, amihez jó bölcsésznek lenni, hogy igenis menj utána olyan témáknak, amikről azt gondolod, hogy nem értesz hozzá, de azon a szinten el tudod sajátítani, amin színvonalasan tudsz kérdezni egy olyan embert, aki sokkal jobban ért hozzá. A harmadik pedig az örök kíváncsiság. Tényleg mindig minden érdekel, amit csinálok, különben hamar levenné az, akivel beszélek, hogy engem ő vagy a témája nem érint.

Azt vettem észre, hogy nagyon sokan kérdeznek médiatréningen, baráti körben és ismeretlenek is arról, hogyan lehet hatékonyan, jobban kommunikálni a legkülönfélébb helyzetekben. Én közel harminc évig arra voltam szocializálva, hogy miként kell kommunikálni egy nagyon konkrét élethelyzetben televíziós tudósítóként, műsorvezetőként, híradósként. De ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy egy csomó olyan eszköz, amit én használok, amit megtanultam, az nagyon hasznos az élet más területein is. Ahogy elkezdtem öregedni, meg talán kicsit kívülről is látni a dolgokat, arra jöttem rá, hogy a legfontosabb dolgok közé tartozik a jó interperszonális kommunikáció, a vita, az igénykommunikáció, a figyelem, a másik meghallgatása, és ezeknek sokkal nagyobb a jelentősége, mint amit újságíróként, szakbarbárként korábban gondoltam. És elkezdtem valahogy elhivatottságot érezni arra, hogy tágabban, kevésbé szakbarbárként, kevésbé a médiában foglalkozhassak mindezzel.

Önreflexióra is késztetett, hogy vajon hogyan tudom másoknak mindazt jól elmondani, ahogyan egy vitakultúrában, egy kérdezésben, egy visszajelzésben, egy beszélgetésben, egy irányított beszélgetésben szerintem érdemes kommunikálni. Majd arra jöttem rá, hogy az egésznek az önismeret az alapja, hogy jóban vagy-e magaddal, harmóniában vagy-e annyira, hogy például egy nyilvános kommunikációs helyzetben merd azt mondani, hogy vagyok, aki vagyok, jól, rosszul, de ezt a szitut most mások előtt kiállva elég jól megoldom. És ez szerintem egy olyan magja a kommunikációnak, amivel mindenfajta élethelyzetben, ahol az ember szorong a megnyilvánulástól és a mások előtt való megnyilatkozástól, kaphat egy mankót. Fontos persze, hogy hogyan nézel ki, milyen a testbeszéded, de alapvetően azt gondolom, az a lényeg, hogy legyen üzeneted, mondanivalód, és higgyél abban, amit el akarsz mondani. Ezzel szerintem bárkinek bármilyen szakmában lehet segíteni. Ha hiszel abban, amiről beszélsz, akkor a többi megoldódik, mert figyelnek rád.

Ami igazán meglepett, amikor az influenszerkultúra megjelent, az az volt, hogy mennyire nehezen tudok kommunikálni a kamerába, amikor nem egy tudósítás vagy műsorvezetés keretein belül vagyok. Például, amikor csak magamról vagy a saját gondolataimról kéne beszélnem, akár egy telefon kamerájába, akkor teljesen elakadtam. Csodálattal nézem azokat, akik ezt magabiztosan és profin végzik. Én mindig is csak egy médiumnak, a témák közvetítőjének éreztem magam. Amikor tudósítok, számomra teljesen mindegy, hányan néznek, vagy milyen körülmények között vagyok. Akár száz tudósító is lehet mellettem, én akkor is képes vagyok fókuszálni, hiszen abban a pillanatban a magyar nézőknek kell az amerikai kongresszus eseményeiről beszélnem. Ez az érzés erőt ad számomra. Viszont az, hogy magamról meséljek, hogy mi a véleményem, mit csináltam, mit ettem – ezek más típusú kommunikációk, mint amiket eddig gyakoroltam. Ezzel nem szeretnék ítélkezni az influenszerek világa felett; sőt, lenyűgöz, hogy mások mennyire ügyesen űzik ezt. Rá kellett jönnöm, hogy az utánam jövő generáció sok tagja sokkal magabiztosabban képes kifejezni magát, reagálni az őt érő hatásokra, és véleményt formálni a világról. Én egy teljesen más mentalitással léptem a nyilvánosság elé, és ez a különbség számomra nagyon szembetűnő.

Az én célom mindig is az volt, hogy minél mélyebben felfedezzem a világ sokszínűségét. Soha nem a karrierem felépítése, vagy a jól fizető állások keresése foglalkoztatott. Véletlenül sodródtam a médiába, és bár a kilencvenes évek végén valóban kedvező időszak volt, amikor a kereskedelmi tévék világra nyitották kapuikat, ez számomra nem tudatos döntés eredménye volt. Az igazi vágyam az volt, hogy bölcsész legyek – olvasni, vitatkozni, és elsajátítani a vitakultúra fortélyait. Szerettem volna másokat meghallgatni, és felvértezni magam az érveléstechnikák széles spektrumával, amely később bármely területen hasznos alapot jelentett volna a hatékony kommunikációhoz és a sikeres együttműködésekhez.

A legnagyobb öröm számomra, hogy a gyerekeim boldogsága és sikere az életem legfényesebb eredményei közé tartozik. Életem során mindig is mellettük álltam, és most, visszatekintve, úgy érzem, hogy ők jelentik a legnagyobb büszkeséget számomra. Szakmai pályafutásom során pedig talán az a legnagyobb vívmányom, hogy sokaknak sikerült átadnom a figyelem és empátia fontosságát.

Annak, aki a legszélesebb körben nagyon kíváncsi a legkülönfélébb témákra és emberekre. Aki tiszteli az emberek közötti különbözőséget, és ez inspirálja, nem pedig megijeszti.

Számomra a kommunikáció igazi lényege abban rejlik, hogy minél szélesebb perspektívát nyerjek a világról és az emberekről. Azáltal, hogy szembesülök mások nézőpontjaival, lehetőséget adok magamnak arra, hogy megkérdőjelezzem a saját hiedelmeimet és gondolataimat. Ez a folyamat gyakran kimozdít a komfortzónámból; a másik által megosztott vélemény új kihívások elé állít. Végül találkozhatunk egy közös megértésben, vagy éppen ellenkezőleg, eltérhetünk egymástól. De az igazán fontos az, hogy elgondolkodjak azon, vajon a saját nézőpontom helyes-e, vagy lehet, hogy a másik sokkal pontosabban és mélyebben látja a dolgokat. Talán ezt hívják tanulásnak, és ez az, ami előrevisz minket.