"Nápoly varázslatos városában még mindig élnek istenek": Az én hetem Péterfy Gergellyel.
Sorozatunkhoz öt írót kértünk fel, öt kulcsszót felhasználva írjanak arról, miként élték meg az elmúlt hetet. Péterfy Gergelynek most az alábbi készletből kellett ihletet merítenie: tűzgolyó, hazugságvírus, hibahatártalan, debilizál, miniszterhumor.
Éjszaka zavaros álmok közt bolyongok, és egyik különösen élénken él bennem: Évu, a fekete pólóim eltűnésével játszadozik. Amikor rákérdezek, mintha nem is értené, miről beszélek, és reggel, amikor felébredek, az első gondolatom az, hogy számon kérjem őt. Az arca elárulja, hogy csak nevet rajtam. „A fekete pólóid? Azok ott fityegnek a teraszon, csurom vizesen!” - mondja, és hirtelen eszembe jut, hogy valóban elfelejtettem lehozni őket, és az eső most megtette a magáét.
Újra és újra figyelmeztetnem kell magam, hogy Nápoly NEM messzi város, de a tudattalanom nem hajlandó ezt elfogadni, ha ránézek a kósza gondolataimra, midig kiderül, hogy úgy gondolok a nápolyi utazásra, mintha valahova nagyon messzire mennénk.
A tudattalan bölcsessége megkérdőjelezhetetlen. Egy új dimenzióba lépünk, ahol a szabályok, az emberek és a nyelv teljesen más formát ölt. Az északolasz-német kultúrából elindulva a mediterrán világba érkezünk, ahol a görög, arab, spanyol és francia hagyományok találkoznak. Olyan örökséget fedezünk fel, amely már régóta eltűnt Görögország, Spanyolország és Franciaország tájairól, de a nápolyi keverékben még mindig vibrál ez a sokszínűség.
Hérodotosz szerint az istenek a szél szelíd ölelésében laknak. Sloterdijk viszont azt állítja, hogy a szél az utolsó nyom, ami megmaradt, miután az istenek eltűntek az égből. Hérodotosz egy ostromlott város történetével foglalkozik, ahol a falak mögött az asszonyok a hold fényében imádkoztak, míg a férfiak mézes kardjaikkal várták a hajnal első sugarait. Sloterdijk egy olyan településről ír, amelyet vihar söpört el, ahol az emberek üres templomokban húzták meg magukat, mint kis macskák, akik a porban pihennek, elveszett álmok között.
