A beszélgetés nem alakult kedvezően, amikor Colm Tóibín Krasznahorkait kérdezte az istenhitről – Könyves Magazin.

Egy barátja ajánlására ismerkedett meg a műveivel, különösen a „Háború és háborúval” és „Az ellenállás melankóliájával”. Az utóbbi könyv alapján készült Tarr Béla-film mély benyomást tett rá, ám a Werckmeister harmóniák is elvarázsolták, csakhogy az eredeti művek varázsa még inkább megragadta.

Az ír író, Colm Tóibín a The Guardian hasábjain osztotta meg emlékeit a legújabb irodalmi Nobel-díjas szerzőről. Tóibín szerint Krasznahorkaiban az a különlegesség rejlik, hogy folyamatosan a nyelv határait feszegeti. Az érdekli, hogy mi történik akkor, ha a tudás, a cselekvés, az emlékezet vagy a hang nem állnak rendelkezésünkre a könnyen mesélhető narratívákhoz. Tóibín megjegyzi, hogy Krasznahorkait különösen vonzza a szélsőségek világa és az apokalipszis lehetősége.

Amikor majdnem húsz évvel ezelőtt Tóibín izgatottan érkezett haza az Egyesült Államokból, Krasznahorkaiban még nem volt kiadó az Egyesült Királyságban, így ő is az amerikai kiadásokat lapozgatta.

"Londonban úgy vélték, hogy a könyvei túl nehezek, egyetlen kiadó sem vállalhatja a kockázatot"

A Guardianban olvasható, hogy...

Erre válaszul Peter Straus irodalmi ügynökkel megalapítottak egy kiadót a Profile Books kiadón belül, a Tuskar Rock Presst, ami olyan könyvek kiadását vállalta, amelyeket más brit kiadók figyelmen kívül hagytak.

A Krasznahorkai-könyvek jogainak megszerzése új lehetőségeket nyitott meg, de a legfontosabb feladat még hátra volt: az író bemutatása a nagyközönség számára. 2011-ben a magyar szerző az edinburghi könyvfesztiválon lépett fel, ahol számos érdeklődő gyűlt össze: a közönség soraiban sok fiatal ült, akik Tarr Béla filmjein keresztül már megismerkedtek Krasznahorkai regényeivel.

Krasznahorkai élőben egy figyelmes, szinte félénk lány hangját idézi, mindig kedves és udvarias. Nem a szavak embere, inkább csendes és visszafogott, mintsem extrovertált.

Természetesen! Íme egy egyedi változat: - körvonalazta.

2012-ben Tóibín interjút készített egy különleges könyvesboltban, a London Review Bookshopban. Emlékszik, hogy a beszélgetés során a Sátántangó című első regényéről mesélt, amelynek megírásakor mindent bele akart adni. Az író a Svéd Nemzeti Rádióban is megosztotta ezt a gondolatot, közvetlenül a Nobel-díj bejelentése után. Eredetileg egyetlen mű megírását tervezte, de mivel nem volt elégedett a Sátántangóval, úgy döntött, hogy egy második regényt alkot, hogy korrigálja az első munkájában fellelhető hibákat.

Amikor azonban Istenről kérdezte, Krasznahorkainak elakadt a szava - úgy válaszolt, hogy bár Tóibín kérdése csodálatos, nem tud rá válaszolni. A kérdés körülbelül arra vonatkozott, hogy mit jelent olyan regényt írni, ami túllép a hétköznapin, a végesen, és valami tágasabb, nagyobb tér felé nyúlik. Erre azt mondt:

"Ez túl nagy kihívás számomra, és úgy érzem, nem rendelkezem a szükséges tudással."

Amikor elérkezett a közönség kérdéseinek ideje, Krasznahorkai arca megkönnyebbülést sugárzott: kezét összekulcsolta, és tekintetét a mennyezet felé fordította, mint egy félig sámáni, félig pedig félénk showman, mintha éppen a megváltásért folytatna imát. "Örömmel válaszolok a kérdésekre" – mondta, majd Tóibín szavaival élve így folytatta: "Csak arra kérlek, hogy Istenről ne esessen szó."

Az ír szerző nem először emlegette ezt az esetet. A Magyar Narancsnak 2016-adott interjúban Tóibín valószínűleg erre utalhatott, amikor Krasznahorkairól úgy fogalmazott: "Meginterjúvolni ugyanakkor embert próbáló feladat, rettenetesen nehéz elmagyarázni a közönségnek, miben is áll a művészete. Legalább háromszor beszélgettem vele közönség előtt. Egyszer Istenről próbáltam faggatni; láttam rajta, hogy ez nagyon nincs az ínyére. T. S Eliot fogalmazta meg jól, hogy hol válik el a művész és az ember". Ez Szentkuthy Miklós fordításában úgy hangzik: Minél tökéletesebb művész valaki, annál tökéletesebben válik kétfelé benne az élményeket átélő ember és az agy, amely alkot.