Oroszország fejlődése a "rejtőzködő" birodalom státuszáig – Sz. Bíró Zoltánnal folytatott beszélgetés (2. rész)

Lehetőség van arra, hogy megvizsgáljuk, vajon Putyin és köre mennyire hisz az általuk hirdetett ideológiában. Az a kérdés, hogy valóban elkötelezettek-e az eszmék iránt, vagy csupán pragmatikus módon használják őket saját céljaik elérésére, rendkívül érdekes. Különböző jelek utalhatnak arra, hogy a hatalom gyakorlói esetleg cinikusak, és az ideológiát csupán eszközként alkalmazzák, hogy legitimizálják döntéseiket és fenntartsák befolyásukat. Azonban a mélyebb elemzés során felmerülhet, hogy az ilyen hitelesség nélküli megközelítés is erős hatással bírhat a politikai diskurzusra és a társadalmi normákra.

Engedj meg egy kis eltérést a megszokott megközelítéstől, de remélem, hogy így is világos lesz a válaszom. Oroszországban három jelentős közvélemény-kutató intézet folyamatosan nyomon követi a lakosság véleményét a "különleges katonai művelet" támogatásáról. A Levada Központ például azt mutatja, hogy a megkérdezettek körülbelül háromnegyede támogatja ezt a lépést. Az eredmények arra utalnak, hogy a négy válaszlehetőség közül – határozottan támogatom, inkább támogatom, határozottan elutasítom, inkább elutasítom – a többség vagy a "határozottan támogatom", vagy az "inkább támogatom" opciót választja. Érdekes, hogy ez a tendencia az utóbbi három évben szinte változatlan maradt, hónapról hónapra.

Ez önmagában is meglepő, de ami még inkább zavarba ejtő, az az, hogy nincs magyarázatunk erre a jelenségre. Az viszont világos, hogy 2021 végére a hatalom gyakorlatilag felszámolta a független újságírást, ezáltal a lakosság jelentős részét egy kormányzati információs buborékba kényszerítette. Nehéz megválaszolni, hogy az egykori történelmi nagyság és a nagyhatalmiság eszméje az, ami a legtöbb orosz számára elsődleges érték, vagy talán fontosabb számukra, hogy biztonságban éljenek, egzisztenciális kiszámíthatóságban és egyre növekvő jólétben részesüljenek.

Az orosz fejlődés egyik nagy drámája az, hogy az ország nem annyira gazdag, hogy egyszerre legyen nagy, s közben a társadalom nagy többségének méltányos életet biztosítson. El kell dönteni, hogy közülük mit preferálnak. A jelcini politika arra irányult, hogy az utóbbit valósítsa meg, de a transzformációs költségek és veszteségek olyan súlyosak voltak, hogy ezt a 90-es években nem sikerült megvalósítani. Putyin korai korszakában, első két elnöksége idején (2000-2008) már megérzik a folyamatos gyarapodás előnyeit.

Egy idő elteltével a politikai elit új irányvonalat választott, és arra a következtetésre jutott, hogy a gazdasági jólét helyett sokkal fontosabb, hogy Oroszország nemzetközi megítélése és hatalma minél nagyobb legyen. A céljuk nem csupán az volt, hogy tisztelet övezze az orosz államot, hanem hogy félelem is társuljon hozzá, mind belföldön, mind pedig a nemzetközi porondon. Ilyen értelemben a visszaállított nagyság mítosza – amely sok szempontból inkább csak illúzió, mintsem valóság – kompenzáló szerepet játszik a politikai diskurzusban.

Az orosz társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeivel is sikerül elhitetni, hogy bár az életkörülményeik nehezek, mégis egy olyan ország részei, amelyet a világ nagyra tart. Ezzel a gondolattal persze könnyű visszaélni, ahogyan azt a szovjet és posztszovjet vezetés, különösen Putyin alatt, számos alkalommal meg is tette.

Nap mint nap találkozhatunk a külföldi orosz független sajtóban olyan beszámolókkal, amelyek szerint a társadalom minden egyes szegletében intenzív indoktrináció folyik.

A politikai hatalom a múltbeli hagyományokra építve formálja az orosz társadalmat, kezdve a közoktatás alapjaitól egészen a felsőoktatásig. Az ideológiai nevelés folyamata már az általános iskola első osztályaiban megkezdődik, ahol a fiatalok világnézetét tudatosan befolyásolják.

Már egy ideje az oroszországi iskolákban minden hét úgy kezdődik, hogy hétfő reggel eljátsszák az állami himnuszt, s az iskolaudvarokon felvonják a nemzeti trikolórt, majd a nebulók bemennek az osztálytermekbe és "Beszélgetés fontos dolgokról" elnevezés alatt osztályfőnöki órát tartanak nekik. Ez az óra semmi másra nem szolgál, mint arra, hogy a kormányzat politikai üzeneteit közvetítse a diákok felé. Valamelyik túbuzgó duma-képviselő nemrég fölvetette, hogy ezeket a foglalkozásokat már az óvodában el kellene kezdeni. Erre Putyin azt mondta, hogy "ez nem is rossz ötlet".

A folyamat az egyetemi oktatásban is tovább él, ahol négy új tantárgyat alakítottak ki, melyek bizonyos szempontból helyettesítik azokat a kurzusokat, amelyek a szovjet időszakban ideológiai célzattal formálták a társadalmat. Ezek a tantárgyak a Szovjetunió Kommunista Pártjának története, a dialektikus és történelmi materializmus, valamint a tudományos kommunizmus voltak. A jelenlegi négy tantárgy a következőket foglalja magában: az első az Oroszország kulturális hatását vizsgálja a globális kulturális színtéren, a második az ország szerepét elemzi a nemzetközi politikai életben. A harmadik tantárgy azzal foglalkozik, hogy Oroszország miként járul hozzá az emberiség tudományos és technológiai fejlődéséhez, míg az utolsó az orosz államiság történeti aspektusait tárja fel.

Utóbbi kurátora az a Vlagyimir Megyinszkij, aki több mint 10 éven át volt kultuszminiszter, most pedig Putyin emlékezetpolitikai főtanácsadója, és nem egy felettébb vitatható történelmi munka szerzője. A nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó kurzusért Szergej Karaganov felelt. Ő az a kül- és biztonságpolitikai szakértő, aki egy ideje arra biztatja az ország politikai vezetését, hogy ne csak fenyegetőzzön a nukleáris fegyverek bevetésével, hanem végre használja is azokat. Szerinte le kéne dobni néhány nyugati nagyvárosra egy-egy taktikai atombombát, s mindjárt komolyan vennék Oroszországot. Az "orosz kulturális kód" elnevezés alatt futó program kurátora Mihail Piotrovszkij, az Ermitázs főigazgatója, aki a háború kitörése után néhány hónappal egy hosszú interjúban kifejtette: valamennyien imperialisták vagyunk, és a háború a nemzetek önigazolásának eszköze. A tudományos kurzusért pedig a Kurcsatov Intézet főigazgatója, Mihail Kovalcsuk felel, akinek a testvére, Jurij Kovalcsuk az orosz elnök legbelsőbb köréhez, ill. ahhoz a négy-öt ember közé tartozik, akik előre tudtak a 2024 februári Ukrajna elleni támadásról.

Nézzük meg, hogy a Putyin-féle rezsim imperializmusa milyen új dimenziókat hoz az orosz történelem kontextusába. Milyen szempontok alapján érthetjük meg, hogy ez a megközelítés mennyiben tér el a múltbéli orosz expanziós törekvésektől?

Egy szempontból jelentős átalakulás figyelhető meg. Ha I. Péter uralkodásán keresztül vizsgáljuk az orosz történelem ívét, világossá válik, hogy Oroszország nem egyszer került konfliktusba a nyugati hatalmakkal. Mindezek ellenére, a legvirágzóbb időszakai éppen azok voltak, amikor a Nyugatot mint iránytűt és példaképet tekintette.

Az újdonság lényege, hogy a jelenlegi háborús időszakban az orosz vezetés igyekszik megerősíteni a társadalomban azt a nézetet, miszerint bár a múltban voltak olyan időszakok, amikor a nyugati együttműködés és az onnan merített minták hozzájárultak fejlődésünkhöz, ennek az időszaknak mostantól vége. A cél nem az, hogy a Nyugathoz alkalmazkodjunk, hanem hogy kiemeljük saját civilizációnk függetlenségét. E folyamat középpontjában az áll, hogy meghatározzuk önmagunkat és saját értékeinket.

Az orosz társadalom identitása alapvetően európai gyökerekkel rendelkezik. Ennek egyik fő oka, hogy a lakosság 80%-a az ország európai részén él. Ha megkérdeznénk az orosz embereket, valószínűleg a döntő többségük nem az ázsiai vagy eurázsiai hovatartozásra utalna, és nem neveznék magukat egy különálló civilizációnak sem. Ehelyett inkább azt hangsúlyoznák, hogy ők európai emberek.

Érdekes visszatekinteni arra a klasszikus vitára, amely a 19. század 40-es éveiben zajlott a szlavofilek és nyugatosok között. Ez a diskurzus különböző formákban később is folytatódott. A szlavofilek nem csupán annyit állítottak, hogy "Oroszország nem Európa", hanem sokkal inkább azt hirdették, hogy "mi vagyunk az igazi Európa". Ezzel azt kívánták hangsúlyozni, hogy ők őrzik azokat a hagyományos értékeket, amelyek Nyugaton már hanyatlásnak indultak, ahol a társadalmak egyre inkább az individualizmus irányába mozdulnak el.

Ez a 19. századi orosz szépirodalomban is az egyik legfőbb téma.

Természetesen. A jelenlegi kormányzat azon fáradozik, hogy az orosz társadalom számára világossá tegye: mi nem csupán Európa része vagyunk, hanem egy önálló, különleges civilizációval bírunk.

Ha ennek fényében szemléljük a jelenben Ukrajnát, akkor miért ennyire fontos ez az ország a putyini rezsim számára? Amikor februárban interjúztam Kaiser Ferenccel, ő nagyjából úgy fogalmazott, hogy Putyin "egészen biztos, nem végzett még Ukrajnában", alakuljanak bárhogyan is a következő hónapok és évek. Szinte végzetszerű elszántság hajtja a Kremlt.

Ukrajna jelenlegi helyzete és Putyin ambíciói nyilvánvalóan összefonódnak, és úgy vélem, hogy ennek két fő oka van. Először is, Putyin valószínűleg nem adta fel azt a vágyát, hogy a keleti szláv népeket - ideértve az oroszokat, ukránokat és beloruszokat - egy közös politikai keretbe foglalja. Bár lehet, hogy nem törekszik a Szovjetunió teljes újjáépítésére, mégis arra törekszik, hogy ez a három nemzet egy egységes állam keretein belül éljen együtt.

Egy sajátos, korlátozott pánszlávizmusra utalunk itt?

Bizonyos értelemben ez így van. Ugyanakkor úgy vélem, van egy még lényegesebb ok, amiért Oroszország nem tudja elengedni Ukrajnát. Ezt jól mutatja, hogy a 2004-es ukrajnai "narancsos forradalom" óta az orosz politikai elit egyik legfőbb félelme az, hogy egy újabb "színes forradalom" bármikor célba veheti a putyini rendszert, és megpróbálhatja kikényszeríteni a hatalomváltást és a demokratikus átalakulást.

Ami szerintem Putyin számára igazán aggasztó Ukrajna kapcsán, az a félelem, hogy létrejöhet egy olyan Ukrajna, amely a Nyugat támogatásával versenyképes, demokratikus és sokszínű politikai rendszert tud működtetni, miközben egy sikeres piacgazdaságot is fenntart. Ha a keleti szlávok e fontos közössége, az ukránok, képesek lennének erre, az olyan példaértékű lenne, amely megnehezítené annak cáfolatát, hogy az oroszok is képesek lennének hasonló fejlődésre.

Ha az ukránok, akik a legközelebb állnak hozzájuk, képesek ilyen életformát kialakítani, akkor miért ne lenne erre képes Oroszország is? Ezért Ukrajna eredményei nem Oroszországot, hanem a putyini autokráciát sodornák veszélybe. Ukrajna nyugatra orientálódása és a jövőbeli politikai, gazdasági előrehaladása nem katonai fenyegetést jelentene Oroszország számára, hanem inkább olyan példát mutatna, amely kihívást jelentene a jelenlegi rendszer számára.

Az imént Putyin félelméről beszéltünk, ám akármeddig is marad még Oroszország élén, ő már egy öreg ember. Ilyen értelemben lehetne-e úgy fogalmazni, hogy nem is annyira Putyin, hanem valójában "a birodalom félelméről" beszélünk? Hiszen ha perifériák felmutatnak egy másfajta identitást, amelynek segítségével leszakadnak a központról, az magát a hatalmi centrumot is veszélyzetetheti. Erről a jelenségről pl. Alexandr Motyl történész-politológus is írt.

Ez a félelem akkor tűnne indokoltnak és megalapozottnak, ha valamilyen szecessziós mozgalom valóban reálisnak látszana Oroszország területén. Én azonban, eltérően számos nyugati elemző és politikai döntéshozó véleményétől, nem érzem, hogy ennek komoly esélye lenne. Vegyük például a leggazdagabb nyersanyagtermelő területeket, mint amilyen Hanti-Manszijszk környéke. Ha ott valóban úgy döntenének, hogy független államot alapítanak, azonnal felmerülne a kérdés: hogyan tudnák az ott kitermelt olajat és földgázt Oroszország megkerülésével a nemzetközi piacokra juttatni? A válasz valószínűleg az, hogy sehogy.

Ezen kívül Hanti- és Manysiföldön a két etnikai csoport együttvéve sem éri el a lakosság 2,5%-át.

Arról már nem is beszélve. Ahogy az előbb kifejtettem, szecessziós potenciált legfeljebb az Észak-Kaukázusban látok. Ott se nagyot, de ezt a lehetőséget ott nem tudnám teljesen kizárni. Azt viszont látom, hogy igazán nem ez aggasztja Putyint és környezetét, sokkal inkább Ukrajna sikeressé válásának példája.

Ha az orosz-ukrán háború tudatában végignézünk Európán északtól kezdődően egészen délkeletig, akkor a következőt látjuk... Lehet kissé különböző arányokban, de Finnország, a három balti állam, Lengyelország, de részben még Románia lakossága is azt gondolja egy terjeszkedő orosz birodalomról, hogy az veszélyt jelent számukra. Szlovákiában és Magyarországon más a helyzet, de most összpontosítsunk az utóbbira. Az elmúlt 200 évben ugyanis a társadalomfejlődés számára kulcsfontosságú két magyar szabadságharcot vertek le a cári, illetőleg a szovjet hadseregek. Emellett két világháborúban is ilyen csapatok ellen küzdöttek a magyar honvédek, s számos rossz emléket őriz a magyar társadalom az 1949 és 1989 közti időszakról is. Gyakorlatilag minden adott ahhoz a magyar társadalom, ill. politika részéről, hogy hasonló elszántsággal és óvatossággal kezelje a jelenlegi orosz rezsim agresszivitását, mint pl. a lengyel nép. Mégsem ez történik. Miért?

Úgy vélem, hogy a magyar jobboldali kormányzat kiemelkedő teljesítményei közé tartozik az a képesség, amellyel sikerült megváltoztatni a hagyományosan Oroszországgal és a Szovjetunióval szembeni szkeptikus hozzáállást a jobboldali szavazóközönségen belül. Ezt a drámai fordulatot úgy érték el, hogy a kormány propagandája folyamatosan az ukránokat célozta meg, miközben Oroszország, mint agresszor, szinte soha nem kapott kritikát. Ennek a stratégiának köszönhetően a kormány képes volt egy új politikai narratívát kialakítani, amely jelentős hatással volt a közvéleményre.

Oroszország megítélése a magyar közmédia világában egyre inkább hasonlóvá vált egy hallgatólagos megfigyeléshez: vagy pozitív fényben tűnik fel, vagy egyáltalán nem esik róla szó. A valóságról, ami a határokon belül zajlik – a rezsim társadalmi átalakító törekvéseiről, és arról, milyen is a mindennapi élet Oroszországban – a magyar közvéleménynek, leszámítva egy szűkebb réteget, szinte teljesen hiányos ismeretei vannak.

A kormányzati propaganda erőfeszítései ellenére Putyin népszerűsége nem nőtt meg. Mit lépett erre a helyzetre? Megkísérelte az ukrán elnököt is hasonlóan népszerűtlenné tenni, és ebben végül sikerrel járt. Sajnos úgy tűnik, hogy a magyar közvélemény jelentős része számára lényegtelen, hogy melyik fél az agresszor és melyik az áldozat. Ez rendkívül szomorú, de ez a valóság.

Az azonban aligha lehet kétséges, hogy az a politika, amit az ukrajnai háború kapcsán a Fidesz képvisel semmilyen módon nem szolgálja a magyar politikai közösség nagy többségének érdekét. Ez vonatkozik a magyar-orosz gazdasági kapcsolatokra is, nem mintha ez a szatócs-szemlélet háborús időkben bármit is igazolni tudna. De azt azért szögezzük le, hogy 2008-ban volt a csúcson a magyar-orosz kereskedelmi kapcsolat. Akkor annak értéke megközelítette a 14 milliárd dollárt, amiből a magyar export csaknem 4 milliárd dollárt tett ki. A Fidesz-kormánynak ezt az eredményt - az állítólagos jó politikai kapcsolatok dacára - nemhogy megismételni, de még megközelíteni sem sikerült. Tehát hiába jár az Orbán-kormány a szövetségeseitől eltérő utakon és tart fenn szívélyes kapcsolatokat a putyini autokráciával - ettől nem nőtt a magyar export, nem jöttek létre új munkahelyek.