Oscar-jelölt film üzenete Brüsszelnek: egyedi megközelítéssel próbálják eljuttatni mondanivalójukat | 24.hu

Az Államcsíny zenei aláfestéssel a múlt század egyik legaljasabb politikai merényletét meséli újra, gondosan adatolva. Patrice Lumumba meggyilkolása a belga és az amerikai titkosszolgálatok bűne - a frissen Oscar-díjra jelölt, itthon most a BIDF-en látható dokumentumfilm megkésett vádbeszédnek is beillene. A filmet sűrűn átszövő jazz segítségével a belga rendező, Johan Grimonprez arra is rámutat, hogy mindez a feketék elnyomásának nagyobb történetébe illeszkedik.

A múlt század utolsó évtizedeiben, egészen a Szovjetunió összeomlását követő időszakig a moszkvai Népek Barátsága Egyetem hivatalos neve az volt: Patrice Lumumba Népek Barátsága Orosz Egyetem. A hallgatói által csak Lumumbariumként emlegetett intézményt a függetlenné vált Kongói Demokratikus Köztársaság első miniszterelnökéről nevezték el.

A Moszkva és Léopoldville (mai nevén Kinshasa) közötti kulturális kapcsolatok akkoriban sem voltak számottevőek. Patrice Lumumba nevét azért foglalták egyetemi címerbe a Szovjetunióban, mert a politikust hónapok alatt megpuccsolták, letartóztatták, majd 1961-ben meggyilkolták. Gyilkosai szélsőjobboldali zsoldosok voltak, akiket - mint utóbb kiderült - belga diplomaták és a velük együttműködő CIA-ügynökök béreltek fel. A Lumumba elleni merénylet a hidegháború keleti erőközpontjában bizonyító erővel bírt az imperialisták álnokságára, ezért jelképpé avatták őt.

Patrice Lumumba emlékét mind Nyugaton, mind Keleten különböző érdekek szolgálatába állították, ezzel a történelmi figurát sokszor manipulálták és torzították.

Johan Grimonprez dokumentumfilmje a kizsákmányolás kérdéskörét járja körül, különös figyelmet fordítva egy rövid, de jelentős történelmi időszakra, amikor Afrika saját sorsa felé kezdett el lépni, és ezen önállósodási folyamat középpontjában Kongó állt. A film archív híradófelvételek és egyéb dokumentumok, valamint memoárrészletek révén idézi fel a Kongó 1960-as függetlenségi nyilatkozatát és Lumumba tragikus meggyilkolását követő hónapok eseményeit. A történetet gazdag jazzzenei aláfestés öleli körül, hiszen az ötvenes évek második felében az amerikai kormány és az ENSZ felkérésére a korszak neves jazzmuzsikusai, mint például Dizzy Gillespie, Thelonious Monk és Louis Armstrong, vállalkoztak arra, hogy "utazó nagykövetekként" népszerűsítsék az újonnan függetlenedő afrikai államok ügyeit egy világkörüli koncertturné keretein belül.

Az "Államcsíny" című alkotás egy izgalmas zenei hátteret biztosító, nyughatatlan jazzdallamokkal átszőtt, két és félórás politikai esszé, amely az Egyesült Államok és Belgium történelmi bűneit boncolgatja. A film egy grandiózus vádbeszéd keretében tárja fel a rabszolga-kereskedelem sötét örökségét egészen az iPhone-akkumulátorok gyártásáig, széles spektrumot ölelve fel a múlt árnyaitól a modern kor kihívásaiig.

Errefelé keresendő a válasz arra, miként közelíti meg a belga rendező a történelem tanulságait a mai közönség számára. A dinamikus és szenvedélyes előadásmód önmagában talán nem elegendő ahhoz, hogy igazán megragadja a nézők figyelmét. Persze, nem mintha Kongó és Lumumba tragédiájának fontossága ne indokolná a méltó emlékezést. A film hivatkozik Frantz Fanon gondolataira, aki úgy fogalmazott: "ha Afrika revolver, Kongó a ravasz." Ez a metafora arra utal, hogy amennyiben a gyarmati múltból felszabaduló afrikai nemzetek összefognak, Kongónak kulcsszerepe lehet a világpolitikai színtéren.

A közép-afrikai ország 1960 előtt belga gyarmat volt, sőt a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján, néhány kivételesen sötét évtizeden keresztül "Kongói Szabadállam" néven egyenesen II. Lipót belga császár személyes uradalmaként létezhetett. Amit a belgák Kongóban műveltek, arra ma a vadászó leopárd gyorsaságával süthetnénk rá az "emberiség elleni bűncselekmények" címkéjét, de akkoriban ez szóba sem került. Leginkább azért, mert a belgák egészen egyszerűen nem tekintették embereknek a fekete bőrű bennszülötteket, amint ez világosan kiderül a filmben nyilatkozó belga tábornok kedélyes visszaemlékezéseiből.

A második világháborút követően, a nemzetközi közösség nyomásának és különböző globális politikai folyamatoknak köszönhetően az afrikai gyarmatok egyre inkább önállóságukat követelték. Azonban ez a függetlenség nem jelentette a gazdasági függés teljes megszűnését az "anyaországok" irányába. Hogyan is szűnhetett volna meg ez a kapcsolat? Például Belgium kormánya mindössze három nappal a Kongói Demokratikus Köztársaság függetlenségének bejelentése előtt privatizálta a kongói gazdaság gerincét képező rézbányát. Az Union Minière, amely gyanús jogi és politikai manőverekkel volt körülvéve, az ezredfordulón a Umicore nemzetközi nyersanyag-technológiai vállalat részeként folytatta működését, központját pedig Brüsszelben találjuk. Ez az eset jól tükrözi, hogy a formális függetlenség ellenére a gazdasági érdekek továbbra is szoros láncolatban tartották az egyes afrikai országokat volt gyarmattartóikhoz.

Kongó, a világ egyik legjelentősebb uránérc lelőhelye, kulcsszerepet játszott a második világháború alakulásában. A nyugati hatalmak, különösen az Egyesült Államok, számára elengedhetetlen volt a hatalmas urániumkészletekhez való hozzáférés, hogy atomfegyverek révén eldönthessék a háború kimenetelét. Ezért is érthető, hogy Belgium mellett Washingtonnak is érdekében állt, hogy Kongó ne élhessen önállóan a nyersanyagkincsével. A történtek, valamint Patrice Lumumba meggyilkolásának háttere mára már széles körben dokumentált és elemzett téma.

Amennyiben Grimonprez precízen és alaposan dokumentálja a hidegháború történetének e kényes szakaszát mozgóképes formában, az már önmagában is figyelemre méltó lenne. Azonban az Államcsíny, amely zenei aláfestéssel gazdagítja az élményt, ennél sokkal ambiciózusabb célt tűzött ki maga elé.

Lumumba félreállításának története kétségtelenül izgalmas és felkavaró, de a film igazi művészi erejét nem csupán ennek a narratívának köszönheti. A jazz, mint műfaj, kiemelkedő szerepet játszik a film atmoszférájának megteremtésében. Gillespie és Armstrong trombitafutamai átszövik a kongói nép- és táncdalokat, ezzel egy olyan gazdag hangzásvilágot hozva létre, amely tükrözi a feldolgozott történelmi események bonyolultságát és drámai fordulatait. A képek tele vannak érzelemmel, amelyet a politikai manipuláció és hazugságok szavaival nehezen lehetne visszaadni. Ezzel szemben Nina Simone éneklés közbeni kifejezései olyan szintű eksztázist sugároznak, hogy az szinte misének hat. Az ő jelenléte és zenei teljesítménye mélyebben megérinti a nézőt, mintha csupán a politikai diskurzusra támaszkodnánk.

A rendező és a bátor vágó, Rik Chaubet, nem csupán a jazz stílusának erejét mozgósítja. A zene zaklatott és szabálytalan ritmusa világosan jelzi, hogy az ilyen mély, történelmi sebekről csak tördelve és dadogva lehet valóban hitelesen szólni.

A afroamerikai zenészekről készült felvételek hangsúlyozzák, hogy a valóban demokratikus Kongó megsemmisítése a feketék elnyomásának átfogó és történelmileg mély gyökerekkel rendelkező narratívájába illeszkedik. Lumumba meggyilkolása világosan tükrözi a Nyugat hozzáállását a fekete emberek önrendelkezéséhez a múlt század közepén. Éppen ezért a filmben fontos szerepet kapnak azok a Malcolm X interjúrészletek is, amelyek a Lumumba ügyével foglalkoznak.

Világos, hogy Grimonprez, aki korábban több dokumentumfilmet is készített a globális fegyverkereskedelemről, markánsan baloldali álláspontot képvisel. Az Államcsíny zenei aláfestéssel az aktivista dokumentumfilm nagy műgonddal elkészített, kivételesen magas színvonalú példája, de nem törekszik rá, hogy minden nézőpontot körültekintően bemutasson. Gyanakvásra ad okot, amikor egy dokumentumfilmnek Nyikita Hruscsov a legrokonszenvesebb megszólalója.

A történelmi tények feldolgozása annyira hiteles és meggyőző, hogy az alkotók politikai szándékai csupán a jelenkor határvonalán bukkannak fel, alig észlelhetően.

Amikor végül eljutunk az iPhone 11 reklámjához, amely a telefon akkumulátoraihoz szükséges nyersanyagok kongói bányászatát helyezi középpontba, a helyzet egyre inkább egy marxista youtuber dühös videóesszéjére emlékeztet, mindezt az Államcsíny zenei aláfestésével kísérve. Az események egyre inkább összefonódnak, és az eredeti cél helyett egy mélyebb társadalmi és politikai kritikát kapunk, amely a technológiai fejlődés sötétebb oldalait is feltárja.

Szerencsére ezen a ponton a film véget is ér. És félreértés ne essék: az alkotókon kívül mindenki, aki így vagy úgy kárvallottja a filmben bemutatott történelmi bűnöknek, okkal lehet dühös.

Államcsíny zenei aláfestéssel (Soundtrack to a Coup d'Etat), 2024, 150 perc. A filmet január 29-én és 30-án vetítik a BIDF - Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, májusban pedig országos moziforgalmazásba is kerül Háttérzene államcsínyhez címmel.