Száz Pál "Kis-keleti daemonologia" című művének 9. fejezete, A tűz szelleme, izgalmas betekintést nyújt a keleti mitológia és a szellemi világ összefonódásába. A tűz szelleme, mint egy ősi és titokzatos entitás, a teremtés és pusztítás szimbólumaként jele

A természet világában rejlő szellemek tudománya a démonológia egy különleges, mélyen rejtett szegmense. A középkor sötét, egyházi dogmákkal terhelt légkörében az elementálokat, vagyis a négy alapvető elem szellemeit gyakran a gonosz megtestesítőiként emlegették. Az antik mitológia, valamint a pogány vallások többsége jól ismeri e lényeket: a nimfák, drüászok, szilfidek és najádok mind-mind a természet szellemét képviselik. Az európai folklórban pedig szinte hemzsegnek a gnómok, sellők, törpék és tündérek; elég, ha a Grimm testvérek Német meséit, a kelta legendákat vagy a szláv népmese kincseit böngésszük, és máris egy varázslatos világ tárul elénk.

Az első, aki kriptotudományos vizsgálatnak vetette alá az elemek szellemeit, Theophrastus Bombastus von Hohenheim volt, vagyis Paracelsus mester. A nimfákról, szilvánokról, pigmeusokról, szalamandrákról és óriásokról írott latin értekezése már a halála után jelent meg 1566-ban, s nem ismertek a keletkezésének körülményei. Paracelsus ebben a műben elutasítja azt a tévhitet, hogy az elementálok a gonosztól származnak, és a Teremtés könyvével érvel amellett, hogy Isten teremtette őket is - noha különböznek tőlünk, emberektől, mivel nincs lelkük. Képletesen szólva azt mondhatjuk, hogy olyanok ők a démoni világban, mint az emberi világban az állatok. Isten ezeket az elemi lényeket a föld kincsei őrzőinek teremtette. A földben végtelenül sok ásványi anyag található. Ezek a hegyek mélyén, tűz hatására keletkeznek, és itt jönnek képbe a szalamandrák - írja a mester.

Paracelsus felől - bár értekezése egy pontján a vulcani nevet javasolja a salamandri helyett a tűz népére - annyit biztosra vehetünk, hogy jól ismerte a bányászfolklórt, a törpökről, gnómokról, tehát a föld népéről, vagy a tűzben élő szalamandrákról szóló mendemondákat. Talán éppen a Kis-Keleten találkozott velük, hiszen többször is járt vidékeinken: Felső-Magyarországon, Erdélyben, Pozsonyban. Az utolsó mindentudó, a démonológia nagy zsenije gyakorló alkimista és orvos volt. A Besztercebánya feletti rézbányákba (Úrvölgy - Špania Dolina - Herrengrund) az ott fakadó vitriolos cementvíz miatt ment, de a bányászok betegségeit is vizsgálta. A kék vitriolt mestere, Basil Valentine magyar vitriolnak nevezte, s alkimista körökben nagyra értékeltek, mivel a transmutatio, a fémek egymásba alakíthatósága bizonyítékának tartották. A természetes transmutatio során a cementvízbe mártott vas lassan rézzé alakul. Ha pedig ez lehetséges, akkor a Bölcsek Kövével, a legmagasabb vitriollal arannyá alakíthatók a fémek. Ma már persze jól ismerjünk a réz-szulfát, pontosabban a rézgálicoldat fémmel való reakcióját, de korunk felrobbantott világában nem értjük már a kozmosz szféráinak titkos korrespondenciáit.

Hogy a kék vitriol a kén sója, az alkimisták is tudták: a sulphurt olyan tüzes természetű anyagnak, sőt elvnek tartották, amely az életet irányítja. A rejtett vagy titkos tűz olyan minősége az eleminek, amely révén a természet életjelenségei működnek. A tűz tehát az alkimista Paracelsus számára sokkal nagyobb fontossággal bírt, mint a démonológus Paracelsus számára. Egy értekezésében írja: "Az első és legfőbb téma, ami ehhez a mesterséghez tartozik, az a tűz, amely mindig egy és ugyanazon tulajdonságban működik, és nem is kaphat életet semmi mástól. (...) Minden tűz, mely rejtve megbújik a titkos dolgokban, életerejét nem másnak köszönheti, mint a Napnak, mely a világ minden dolgait fűti, akár titkos, akár látható és nyilvánvaló módon, mint a Mars, a Szaturnusz, a Vénusz, a Jupiter, a Merkúr, a Hold szférái esetében, melyek nem tudnak más fényt adni, csak amit a Naptól kölcsönöznek, mert azok magukban halottak. De a Nap maga nem mástól kapja a fényét, hanem Istentől, aki maga irányítja azt, úgyhogy az Isten ég és ragyog benne."

De térjünk vissza a földre - illetve a földbe. Az anyagi tűz szellemét a szalamandra jelképezte, egy traktátus szerint talán azért, mert "a föld szalamandrája rendkívüli hidegsége és nedvessége miatt nem ég meg azonnal, hanem szabadon átmehet a Lángon, amely forró és száraz". De a tűzben élő szalamandra képe nem a nedves és hideg kétéltűre vonatkozik. "A filozófiai szalamandra a természetének hasonlósága miatt örül a Tűznek, a szalamandrák pedig olyanok, akik Vulcanus erőszakossága felett állnak, amitől nem félnek."

Először 1521-ben tette lábát Paracelsus mester a Kis-Keleten, Felső-Magyarország földjén indult kalandos útjára. A legendák szerint azon az éjszakán, amikor Herrengrundban megpihent, különös álmot álmodott, amelyben a tűz szellemével találkozott. Az égbolton először az esthajnal vörösen izzó csillaga tűnt fel, jelezve egy birodalom elkerülhetetlen bukását. A menekülő király, akit a sors elől menekülésre kényszerített, a káosz mély vizébe fulladt. A gonoszok sötét hadai elözönlötték az országot, tűzvészbe sodorva mindent, amit csak érhettek: lángoló falvak és égő emberek maradtak a nyomukban. Az égből démonok lepték el a világot, villámokkal csapva le minden élőlényre. Az ártatlanokat karámokba zárták, majd a tüzes kemencébe hajították, ahol a gonoszok aranyát formálták. A mester a kemence tüzében felfedezte a szalamandrát, amely emberi alakban jelent meg előtte: egy lángoló ember volt, akire a tűz nem volt hatással, a kén szelleme, aki a hőben élt, és szembeszállt a pusztítással.

A hagyomány szerint a mester látomása csak hosszú idő elteltével nyerte el valódi értelmét. Egyfajta próféciaként emlegetik, amely a mohácsi csata elvesztésére, Lajos király tragikus halálára a megáradt Csele-patak vizében, és a török fenyegetésre utalt, amely e festői völgyeket is veszélyeztette. Vénusz csillaga ugyanis a szultáni hatalom szimbólumaként jelent meg. De vajon tényleg erre a sorsfordító eseményre figyelmeztetett a mester titokzatos próféciája?

A Colloquia Cryptopsychologica tavalyi számában megjelent írás egy izgalmas érvet tárgyal: a mester nem csupán néhány évre, hanem évszázadokra előre látta a jövőt. Különösen az 1945-ös év elején bekövetkezett tragikus eseményekre vonatkozóan, amelyeket talán a hely szelleme – azaz Herrengrund genius loci – ihletett meg számára.

Idén nyolcvan éve annak, hogy a németek és a gárdisták Špania Dolina és Staré Hory falvait felégették, hogy bosszút álljanak a partizánokon és az őket segítő falusiakon. A megszállást követően mindennapossá vált tömeggyilkosságok legdémonibb eseménye a közeli Nemecká és Ráztoka mellett működő óriási mészégető kemence beüzemelése és a tűz legsötétebb szellemének megidézése volt. Miután Kremnička mellett az eredetileg tankok ellen ásott árkok tömegsírként megteltek, az SD és a gárdisták egységei a besztercebányai börtönből január folyamán a mészégetőhöz kezdték hordani a foglyokat.

A teherautók közvetlenül a palló előtt álltak meg, mintha csak a sors végső ítéletére várakoztak volna. A foglyokat a pallón vezették a kemence peremére, ahol térdre kényszerítve őket, hideg vérrel végeztek velük: egy lövés a tarkón, hogy testük a lángok torkába zuhanjon, mint egy vulkán kráterének szélén álló áldozat. Elméletileg egyetlen töltény elegendőnek kellett volna lennie. A gyakorlatban azonban a pontatlanság rémes következményekkel járt: sokan a tűzben találtak végső nyugalomra. A mészégető ötlete zseniálisnak tűnt, hiszen a holttestek azonnali elhamvasztása eltüntette a nyomokat, a hamut pedig Koleno és emberei a Garamba folyóhoz szállították. Így nem maradt nyoma az áldozatoknak. A mai napig sem tisztázott, hány ember sorsa pecsételődött meg a kemence lángjaiban, mivel Kremničkával ellentétben Nemeckán nem maradt mit exhumálni.