"Béketerv a nagyhatalmi nyomás árnyékában" A béketerv megalkotása során a nagyhatalmak kényszere és befolyása elengedhetetlen tényezővé válik. A globális politikai táj képét meghatározza a hatalmi egyensúly, amely sokszor a béke megteremtésének vagy megt
A világ, különösen mi, európaiak, feszülten figyeljük az eseményeket, mikor ér véget a közel négy éve tartó orosz-ukrán konfliktus. Ennek a háborúnak a következményei hosszú távon is velünk maradnak. Mint ahogyan azt már tudjuk, egy kezdetben 28 pontos tervezet állt rendelkezésre, amely mostanra 19 pontra szűkült. Az egyezmény célja, hogy egy átfogó, kölcsönös megnemtámadási megállapodás jöjjön létre Oroszország, Ukrajna és Európa között, miközben a múlt három évtizedének vitás kérdéseit rendezettnek tekintik. A tervezet területi rendelkezéseket is tartalmaz. A Krím, Luhanszk és Donyeck területek de facto orosznak lesznek elismerve, még az Egyesült Államok által is. Herszon és Zaporizzsja területei a frontvonal mentén "befagyasztásra kerülnek", ami szintén de facto elismerést jelent. Oroszország bizonyos területeket el fog adni, amelyek nem tartoznak az öt említett megyéhez. Az ukrán erők visszavonulnak Donyeck egyes részeiről, amelyekből egy nemzetközileg elismert, orosz területhez tartozó demilitarizált övezet jön létre, ahová orosz csapatok nem léphetnek be.
Induljunk ki abból a tényállásból, hogy a XXI. században, talán tanulva a történelemből, a különböző nemzetközi egyezmények által megszabott előírásoknak megfelelően nem lenne szabad a leszögezett határokon belül bármely országtól területet elvenni, határt módosítani agresszió által. Az orosz-ukrán háború kirobbantásának ürügye etnikai volt, az ok azonban teljesen más. Sajnos az orosz-ukrán konfliktushoz hasonlóan a világ más régióiban évtizedek óta háborúk dúlnak, elcsendesednek, aztán kiújulnak hasonló ürüggyel, területi viták miatt. Elég, ha csak az izraeli konfliktusra gondolunk (Palesztina), vagy ott van India és Pakisztán (Kasmir), Azerbajdzsán és Örményország (Hegyi Karabach), és talán folytathatnánk a világ több konfliktusövezetének a felsorolását. Mindegyik esetben a háborút kirobbantó indok etnikai alapú, az ok azonban sokkal mélyebb. Míg az egyik kulturális vonatkozású, az utóbbi kizárólag gazdasági, és inkább az erőforrások elosztására irányul. Hozzátehetnénk, ez így volt az emberiség történelmében a kőkortól napjainkig, hiszen eleink is a megélhetőséget biztosító területekért, anyagi javakért ültek lóra, és rohanták le más népek, nemzetek által lakott területeket. És az is igaz, hogy egy-egy nagy történelmi korszak után a békét nagyhatalmi játékosok döntötték el, többé-kevésbé rövidebb-hosszabb időszakra. És ha a történelmi emlékekről beszélünk, akkor nekünk, magyaroknak nem kell túl messzire visszanyúlnunk az időtárban, hiszen az 1920. június 4-i, trianoni békeszerződés következményeit ma is érezzük. Nemcsak a szerződés utáni országváltás közvetlen időszaka volt fájdalmas, amikor családok hagyták el az ősi fészket, hanem az a hosszú folyamat, amit a társadalmi, gazdasági és kulturális váltás okozott. Nevezetesen az, hogy a többségiekből kisebbségiek lettünk. A hatalomváltás nem burkolt hozadéka pedig az a nacionalista, beolvasztást szorgalmazó politika, amelyet 1918-tól napjainkban az elcsatolt részeken levő magyarok éreznek. Ennek a helyzetnek pedig a furcsa paradoxonja, hogy azok, akik maradtak az egykori Nagy-Magyarországhoz tartozó területeken és azok, akik a többségiek közül már ott voltak, illetve letelepedtek, abba a (történelmi) kényszerhelyzetbe kerültek, hogy jóban, rosszban együtt kell éljenek. Az emberek közötti kapcsolatokban nincsen semmi gond. Illetve nem lenne, ha ebből a politika, a (nagy)hatalmi machinációk nem csinálnának ügyet. Mint ahogy történt jelenleg is az orosz-ukrán konfliktusban. Álljon itt egy példa. Közvetlenül a háború kitörése után Marosvásárhelyre is kerültek ukrán menekültek (leginkább nők és gyerekek), akikkel volt alkalmam elbeszélgetni. Az egyik fiatal nő elmondta, hogy amikor első nap Kijev egyik külvárosában, Irpinben is becsapódtak a bombák, a konyha padlózatán hasalva felhívta Moszkvában levő - orosz ajkú - nagybátyját, hogy közölje vele, mi történt. Őszintén vallotta, akkor egyikük sem hitte, hogy ilyesmi megtörténhet.
A béketervben szereplő területcsere mellett az is hangsúlyt kap, hogy e lépések révén véglegesen lezárják a harminc éve húzódó vitás kérdéseket. De vajon képes-e ez az újabb béketerv hosszú távon megoldani mindazokat a konfliktusokat és fájdalmakat, amelyeket az egyszerű emberek szenvedtek el az elmúlt négy év során? Ki biztosítja, hogy a megállapodások után valóban béke honol majd a lelkekben és a szívekben, anélkül, hogy az orosz és az ukrán emberek a köztereken ne nézzenek egymásra gyanakvó tekintettel? Meddig tart még a vita arról, hogy kié volt az az "ősrégi föld", amely a nagyhatalmak döntése nyomán új gazdára lelt? Ismerős ez a történelmi szituáció, nemde?
